Hihetetlen sebességgel telt el a maradék 10 napom, de talán csak azért tűnt gyorsnak, mert nem volt egy szabad percem sem, olyan sűrűre sikerült a napirendet összerakni. De minden másodperce megérte.
4-kor kelés, 5-6 Samadhi Hall reggeli meditáció és chanting, 6-7 Bhajan Hall mahámantra chanting, 7-7.20 reggeli, 7.25 Forest Academy órák, 10 konyhai zöldségnyeszetelés, 11-12 Szvámí Jógaszvarúpánanda tanítás, 12 Ebéd, 12.30 Szvámí Nirliptánanda fogadóóra (ez csak alkalmanként), 14-16 könyvtár, 16-17 tisztálkodás és mosás, és ha belefért, egy kis szunya, 17.30 Guru Nivas meditáció, 18.30 Gurudév Kutir Gangáratí, 19.00 vacsi, 19.30 Samadhi Hall esti szatszanga 21.30-22-30 háziállatok kitessékelése szobából, azaz csótány, gekkó és patkánymentesítés. Még felsorolni is sok…
A szeptember 8-a persze kicsit másképp alakult, aznap is pont ugyanolyan programok voltak, mint aug.31-én, mivel ezen a napon van Gurudév születésnapjának évfordulója. Reggel körbemantráztuk a környéket, majd délelőtt 9-11-ig (valójában 9-12-ig) guru páda púdzsá volt a Szamádhi Hall-ban. Itt történt, hogy egy indiai hölgy valahol mögöttem folyamatosan tüsszögött és köhögött. Aztán az esti szatszangon is. De erről kicsit később.
Ugorjunk vissza egy napot az időben. A nagy monszuneső utáni napokban – vagyis a skorpiózás után – egyre napsütésesebb és melegebb napok következtek, olyannyira, hogy szeptember 7-én ismét nem volt olyan másodperc, hogy ne izzadtam volna patakokban. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam: „Jégkrémet akarok enni!” Úgyhogy aznap délután levonultam a Sanskritibe, kértem egy fagylaltos gyümölcskelyhet és egy cappuchinót, és a kb. 25 fokos klimatizált helyiségben (kint legalább 40 volt!!!) szépen elszopogattam őket.
De hogy ne legyen elég, még ebben a hőségben ezután elrohantam a Lakshmanjhula hídhoz (kb. 30 perc gyorsrohamvágtában), hogy megvegyek egy csodálatos hangú csengőt, amit Nandiní, a szent tehén díszít, már csak ez hiányzott a védikus púdzsához, amit Szvámí Átmánanda tanításai alapján fogok megtanulni. A híd egyébként zárva volt felújítás miatt, így nem jött össze az a tervem, hogy visszamegyek a túlpartra Tapovánba és onnan lesétálok a főúton az ásramba. Így gyorsabb lett volna.
A bazársorra is beugrottam visszafelé, ami a Ramjhula túloldalán van, hogy megvegyek még 1-2 fontos dolgot. Sosem gondoltam volna, hogy ez fogad egy autentikus indiai piacon. Bevallom, meglepettségemen kiszaladt a b betűs szó a számon… és a hangos felröhögés is.
Szóval megvolt a fagyizós nap és Gurudév szülinapja is a tüsszögő-köhögő nővel. Én még mindig a sűrű napi programommal voltam elfoglalva és nem érdekelt, hogy közeleg a hazautazásom napja. De aztán szept.9-én korán reggel elkezdtem bepakolni a bőröndömet. Jól tettem. Ugyanis 10 órakor már alig tudtam elvonszolni magam a konyhára. Olyan érzésem volt, hogy menten elalszom, semmi energiám nem volt. Meg is jegyezték, hogy olyan vagyok, mint egy lassított felvétel, de aztán a konyhások szépen elzavartak, hogy pihenjek. Engedélyt kértem a konyhaszvámítól – aki igazából konyhabrahmacsárí – hogy leléphessek, mert nem érzem valami frenetikusan magam. Visszavánszorogtam a szobába és aztán 14 órakor keltem arra, hogy lázas vagyok… Nem rázott a hideg, mert az fizikai képtelenség volt. 40 fok árnyékban, én pedig 38 körül voltam. Még a könyvtárba elvonszoltam magam, egy utolsó küldetést teljesíteni, aztán ismét kidőltem. Valamikor 3-4 óra lehetett, amikor elküldtem egy üzenetet Sandeepnek, hogy lázas lettem. Úgy volt, hogy hoz nekem vetőmagokat a városból, de nem akartam megfertőzni. De azt válaszolta, hogy már indul is értem és levisz a gyógyszertárba, ott talán adnak valamit a lázra, mert ilyen állapotban nem utazhatok másnap haza. Nagyon hálás vagyok azóta is, hogy Sandeep ott volt ezekben a napokban Rishikeshben. Igazi jóbaráttá vált az Indiában töltött hónapok alatt, ahogy Vishal is. Szépen lejött velem, majd bementünk Szvámí Krishnabhaktánandához, aki régen konyhaszvámí volt, de most már áthelyezték a kórházba, épp ügyeletben volt a gyógyszertárban, és ott Sandeep hindiül elmagyarázta neki, hogy belázasodtam és egy nap múlva utazok Európába.
Szvámídzsí is – mint mindenki más az ásramban – megismer már, úgyhogy gyorsan telefonált a doktorért és addig jót beszélgettünk angol-hindi hibrid nyelven, a magyar csapatról, Európáról, a saját karma jógájáról, amit a konyhán töltött 10 évig és a Forest Academy óráiról, amire imádtam bejárni. Majd megjött il dottore, belenézett a torkomba a telefonja lámpájával és azt mondta, sima megfázás lesz ez, valami kis víruska, ad antibiotikumot, hogy nehogy felülfertőződjön és így tudok majd utazni, másnapra semmi bajom nem lesz. Meséltem nekik, hogy előző nap egy hölgy folyton rámtüsszögött, de aztán a doki feltett egy darab kérdést: „Ivott valami hideget?” Rögtön bevillant az isteni finom gyümölcskehely a vaníliafagyival és a mélyhűtött helyiséggel… „Hát, ettem egy jégkrémet.” Kiröhögtek. Konkrétan hangosan felröhögött még Szvámídzsí is. „40 fokban? Nem szabad hideget fogyasztani, megfázol.” Jó, hát most már ezt is megtanultam.
Miután egy marék gyógyszerrel elláttak – többek között antibiotikummal, gyulladáscsökkentővel, lázcsillapítóval, multivitaminnal, gyomorvédővel – Sandeep visszakísért a szobámhoz és rám parancsolt, hogy aludjak. Így is tettem. Semmilyen programon nem vettem részt, csak egy kis vacsoráért mentem át a Dining Hall-ba, mivel az ebéd komplett kimaradt. Éjjel is éreztem, hogy lázas vagyok, de nem vettem be rá semmit, hagytam, hogy kiégessen belőlem, amit tud.
Az utazás napja
Reggelre már jobban voltam, az antibiotikum hatni kezdett, így be tudtam fejezni a csomagolást. Délben már ebédelni is elmentem, és jeleztem Szvámí Jógaszvarúpánandának, hogy beteg voltam, azért nem látott a programokon. Ellátott jótanácsokkal és sok szerencsét kívánt a hazautamhoz. Délután még leszaladtam a Guru Nivasba, de Szvámí Saranagatánandával nem sikerült beszélni, és meditálni sem tudtam, így csak leborultam minden szobában és elbúcsúztam. A Gangáratí után pedig nem a Dining Hall-ba, hanem a Sanskritibe mentem, mert úgy döntöttem, európai jellegű vacsit akarok utolsó napomon. Kértem hát egy sajtos szendót.
De nem volt még itt az idő az érzelgésre – meg nem is vagyok az a fajta – a vacsi után ugyanis rohantam Szvámí Amritarúpánandához elbúcsúzni. Kértem, hogy nyílt térben találkozzunk, nehogy ráragasszak valami bacit, végül leültünk a Lakshmi Kutirral szemben és több, mint egy órát beszélgettünk. Időközben megjött a sofőröm is, sőt, Sandeep is megjelent, csak miattam visszarohant a városból, hogy elbúcsúzzon. Nagyon kedves volt tőle. 9 óra körül végül leadtam a kulcsomat a recepción és elindultam Delhibe.
Kezdődik a kálvária
Bár egész higgadtan kezeltem korábbi énemhez képest, azért elég sok feszültség volt bennem már reggeltől kezdve. Ugyanis a Turkish Airlines ismét ‘belopta magát a szívembe’… Nem működött az online check-in. Unokatesóm és még ki tudja hány kollégája próbálgatták Magyarországról, én meg az úton is a kocsiból frissíteni az oldalt, de az istennek nem sikerült működésre bírni. A teljes check-in rendszer összeomlott és kiírták, csak a helyszínen lehet becsekkolni. Előre láttam lelki szemeim előtt, mi vár rám éjszaka. Szerencsére elég hamar a reptérre értünk, Sudanshu nagyon jó sofőrt küldött nekem, gyors is volt és sokat segített a bőrönddel a srác.
Szerencsére a kapuőrök tudatában voltak a Turkish bénázásának, így elég volt a repjegy és az útlevél, beengedtek szó nélkül az épületbe (merthogy boarding pass nélkül elvileg nem lehetne bemenni). Gyorsan lefóliáztam a bőröndömet (igen, én, köszönet unokatesómnak, aki megtanította, hogyan tegyem ingyen sérülésmentessé a bőröndömet), és 5 órával indulás előtt meg is nyitották a check-int, úgyhogy rongyoltam a pulthoz. A sor hosszát nem szeretném ecsetelni, de az emberi bélrendszerhez hasonlítottam, hosszban és formában is. Legyen elég annyi, hogy az egész 3-as terminálban minden utas a Turkish sorát kerülgette. Cirka két órás toporgás után végül megkaptam a beszállókártyámat. Már csak a jól megérdemelt Sturbucks cappuchinómra vágytam és hogy felszálljak a gépre.
Innen már úgymond gyerekjáték volt, a gép időben indult, és bár nem tudtam a rendszerhiba miatt helyet választani, a gép orrán és hasán volt egy webkamera, amit a teljes úton lehetett nézni a monitoron, így nem maradtam le a látványról sem. Aztán lassan megérkeztünk Isztambul fölé, de nem engedtek minket leszállni egy darabig.
Légiforgalmi dugó volt. Szerencsére a hűségpontjaim miatt tudtam netezni, épp bátyám írogatott, hogy látom-e a várost, de mérgemben csak annyit írtam neki: egy pocsolya felett kőrözünk. Necces volt az átszállás alapból, csak 1 óra van a két gép között és többnyire késni szokott az indiai járat, szóval okkal toporogtam. Aztán sikerült gyorsan kiviharzani a gépből. Az átszállásnál sem csalódtam a Turkishben, úgy otthagytak minket azok, akiknek a dolguk az lett volna, hogy átküldjenek minket a budapesti járathoz, hogy a port se láttuk utánuk. Két indiaival próbáltunk menni az ösztöneink után, végül meglett az a fránya F9-es kapu… ahol érkezésünkkor bejelentették, hogy túlfoglalták a gépet, így addig nincs boarding, míg valaki be nem vállalja, hogy másnap utazik, persze borsos kártérítés fejében. 20 perc után meglett a nyertes, de már azon gondolkodtam, kit kell vajon megtépni ahhoz, hogy végre otthon lehessek.
Így is sikerült fél órás késéssel indulnunk, mert aztán ismét forgalmi dugó miatt nem engedtek ki minket a kifutópályára. De amikor végül felszálltunk Isztambulból, akkor tudtam egy jó nagyot kilélegezni, elengedni minden más gondolatot és csak egyetlen egyre fókuszálni: „Viszlát, India. Hálásan köszönöm ezt a csodálatos évet, Gurudév.”
