Napló indiai elvonulásomról 18. Szvámí Átmánanda

A mai napra is jutott egy csoda. De ez most valahogy más, szomorúsággal vegyített. Az eső is szakad, ahogy az ilyenkor szokott, menetrend szerint délután a nagy hőség után hirtelen leszakad az ég. Ma már negyedik napja fáj a fejem, és ezen most ez az eső kicsit segített – no meg Gjánésvarí Mátádzsí fejmasszázsa. 

Itt strázsálok Szvámí Átmánanda szobája előtt, ahogy minden nap, már több, mint egy hete. Amióta rosszul van. Sajnos úgy két hónapja elveszítette az erejét. A szíve szép lassan felmondja a szolgálatot, ahogy védőangyalom megfogalmazta. A legújabb szívultrahang azt mutatta, hogy már csak 25%-ban működik. 

Eleinte csak a sétához kért segítséget, kísérőt, amit boldogan vállaltam, hiszen eddig is figyeltem őt nem hivatalosan. Ezt a szévát Kazue hagyta rám, amikor visszament Japánba. 

Már ezeknél a sétáknál éreztem, hogy valami nem stimmel, és amikor már az egyensúlyával is elkezdett küzdeni, nagyon megijedtem. Szóltam a doktornak, aztán később másoknak is, de semmi nem történt. Viszont egyik nap megtudtam, hogy Szvámídzsí maga próbálta elérni a szívgyógyászát, sikertelenül, ekkor már nem vártam tovább. Ugyanis ha már ő is belátja, hogy szüksége van orvosi segítségre, akkor tényleg nagy a baj. Addig nyaggattam mindenkit, amíg el nem sikerült érnünk a dokit. Ő vizsgálatokat akart. Ekkor jött az amúgy is esedékes szívultrahang vizsgálat. 

Itt tartunk most. Van, hogy kicsit jobban van, de többnyire nagyon gyenge. Halvány árnyéka három hónappal ezelőtti önmagának. A szvámí, aki fel-le sétált 1-1,5 órát reggelente a meredek úton, most a szobálja előtti 10 méteres szakaszt is több megállással teszi meg. Elfogyott az ereje. 

Utolsó kinti sétánkon másfél óra alatt nagy nehezen lenyomtuk a szokásos 6 körét. A végén a kapuban odafordult hozzám: „We did it.”

A mai nap igazi csoda. Ahogy itt ülök, egyszer csak megjelenik Szvámí Prémánanda és a doki. Szváminí is épp itt volt velem, úgyhogy ők hármasban bevonultak Szvámídzsíhez, én pedig kint várakoztam. Majd néhány perc elteltével szóltak, hogy gyorsan menjek be fotózni. A két Sivánanda tanítvány megfogta egymás kezét. Nem értettem, mit beszélnek. Csak videóztam, fotóztam és fürödtem a csodában, hogy bent lehetek velük. 

Nem mindennapi látvány őket együtt látni. Teljes ellentétei egymásnak. Szvámí Átmánanda hihetetlenül introvertált, mindig a háttérben marad. Tavaly októberben a Navarátri alatt kaptuk őket lencsevégre és most újra felhőtlenül beszélgettek. 

Ez igazi szomorú csoda. Mert ott van a levegőben, mindenki tudja, érzi, hogy talán nem lesz holnap. A világ legszomorúbb spirituális élményében részesülhettem ma. Holnap reggel 6:45-kor itt fogom várni őt, ahogy mindig. Ameddig ő akarja. És minden reggel, ahogy szenvedéssel telve felkel a székből, hogy megkezdje a sétát, mosolygok rá. Nem vagyok egy mosoly világbajnok, de ha ránézek, mindig szélesre húzódik a szám. Erre csak azt mondja: „I am glad you can smile. Never lose it. Always smile.”