Az utolsó hetek úgy szálltak el Uttarkashiban, mint a gondolat. Észre sem vettem, és már itt is volt az utazás ideje, az utolsó úté Rishikeshbe. De előtte még le kellett sok mindent zárnom.
Először is a bőröndömet. Egy héttel utazás előtt végeztem egy próbacsomagolást, hogy kiderüljön, mi az, ami még befér és mi az, amit ott kell hagynom. Mondanom sem kell, rá kellett tehénkedjek, hogy a cipzárt be tudjam húzni. Szegény bőrönd! De végül sikerült és gyorsan megkértem Biju-t, hogy az ásram mérlegjével mérje le, mert 30kg a limit a repülőn. Ketten jöttek Vipinnel, hogy lecipeljék a földszintre a nehéz bőröndöt, mert a mérleg a kamrában volt. Nem tűnt a szerkezet túl megbízhatónak. Lehet, hogy az élelmiszeres zsákok ügyesen ráférnek, de ez az óriási bőrönd sehogy sem akart. Aztán hoztak egy másik mérleget, ami inkább fürdőszobai mérleg volt, és felváltva próbálgatták a legkülönbözőbb módokon ráhelyezni a kisebb tehén méretű csomagomat. Végül kijött egy közel azonos végeredmény mindkét mérlegre, 29 kiló! Mivel – mint mondtam – nem tűnt a mérleg pontosnak, ezért egyértelmű volt, hogy néhány kilónyi cuccot ki kell pakolnom, hogy valóban biztosan beleférjek a limitbe a reptéren.
Így adódott, hogy végül rengeteg ruhát és egyebet ajándékoztam a gyerekeknek. Próbáltam olyan kislányokat keresni, akikhez az adott ruhadarab stílusban illett, nagyjából sikerült is eltalálni. Talán a legjobban annak örültem, hogy azt a kabátot, amit Betti hagyott itt nekem télre, Sakshinak sikerült lepasszolni, sőt, nagyon is boldog volt, közölte, hogy imádja és hogy ez a kedvenc színe…
Nem csupán a fizikai elengedésről szólt ez a néhány nap-hét. El kellett engedni a helyet mentálisan is. Azt a helyet, ami az otthonom volt egy egész évig, a szobát, ahol sok hónapot töltöttem, a Gangesz zúgását, a többi szádhakát, akikkel nap mint nap érintkeztem és úgy éltünk együtt, mint egy nagy család. El kellett engednem a napirendet, a programokat, amelyeken egy évig részt vettem. El kellett engednem azokat a rezgéseket, amelyeknek a részévé váltam. Talán ez a legnehezebb, mert amikor kiszakadunk egy megszokott környezetből, a rezgésszint még velünk van jó darabig, és ettől nehéz egy új helyet megszokni. Van, akinek könnyebben, van, akinek nehezebben sikerül. Most rajtam volt a sor, hamarosan kiderül, én melyik csoportba tartozom…
A könyvtárban még volt feladatom, amit mindenképpen időben be szerettem volna fejezni. Az adatbázis, amint dolgoztam, kezdett összeállni, a könyvek sorrendben a helyükön voltak, a polcokat letisztítottam. Néhány nappal indulásom előtt végül lemehettem az irodába, hogy elmondjam Szvámídzsínek, befejeztem a feladatomat. Vishwas-nak átadtam az infókat, hogy az, aki utánam majd átveszi, tudjon minden részletet, majd indulásom előtt két nappal leadtam a kulcsot. Lezárult egy időszak…
Vishal, az egyik brahmacsári barátom megkérdezte, akarok-e búcsúztató bulit. Csak nevettem. Nem vagyok búcsúzkodó típus. Inkább az, aki csendben lép ki a kapun, egyedül. Ezért is kértem a taxit már korán reggelre. Egyedül Szváminí jött elém búcsúzni, de ő is tudta, ha az Univerzum úgy akarja, majd újra találkozunk.
Az utazás napja
Inkább az utazás előtti éjszakával kezdem, ami olyan volt, mintha világvége lenne. Monszunidőszakban ugyan nem ritka az ekkora vihar, de idén talán ez volt az egyetlen ilyen durva, ezért is tűnt szokatlanul nagynak. Hirtelen jött egy hatalmas esőzés, széllel és csattogó villámokkal, ami ott vágott le a kolostor közvetlen közelébe, legalább 10-szer. Hatalmas mennyiségű eső esett, és bár reggel a kolostor udvarán szinte semmi nem látszódott, amikor a taxiba beszálltam, a sofőr közölte, hogy nem tudunk Uttarkashin átmenni, mert az útra lezúdult egy hatalmas adag törmelék a hegyről.
Elindultunk hát a folyó túloldalán a domboldalon, és mentünk vagy 20 percet, amikor jött szembe egy furgon, ránk dudált és közölte, forduljunk mi is vissza, mert az éjszakai vihar elmosta az utat. Bajban voltunk. Azért is akartam korán indulni, hogy ebédre a rishikeshi ásramban legyek, de ebben a pillanatban elengedtem ezt a vágyat. Majd eszek máshol. Csak egyáltalán érjünk oda.
Ahogy mentünk beljebb és beljebb, az út egyre járhatatlanabbá vált. Rengeteg szemét és kőtörmelék tetején egyensúlyoztunk az autóval. Még a piac előtti szakaszon van egy rész, ahol konkrétan egy szikla alatt vezet az út. Amikor odaértünk, hangosan felnevettünk a sofőrrel. Ingyenes autómosóhoz értünk ugyanis. Annyi víz zúdúlt le a hegyről, hogy folyt az mindenfele, amerre tudott és hát pont itt sikerült neki megtalálnia az útját a Gangeszhez. Sajnáltam, hogy nem fényképzetem le, úgy nézett ki, mint egy vízfüggöny a kocsimosókban. Bezártuk az ablakokat és átrongyoltunk rajta.
Aztán jött a piac, és ott egyre inkább beállt a forgalom, az autók és buszok egy része félreállt, a többiek nekivágtak az útnak – ami már eltűnt előlünk. A főút ugyanis egy szemétteleppé vált. A hegyről – valószínűleg egy fentebbi faluból – minden létező szemét, szikla, kőtörmelék és föld csúszott le és állt meg az út közepén, legalább egy kilométer hosszan. Olyan volt, mint rodeózni egy bika hátán. De megúsztok defekt nélkül.
Az úton kétszer álltunk meg, egyszer a sofőr teázott egyet, egyszer meg nekem kellett egypercesre kiszaladni. Szerencsére egy olyan szakaszt választottam, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt. Addigra már amúgy is készenlétben volt a kamera, hiszen ahogy elhagytuk Uttarkashit és beértünk a hegyek közé, a monszunfelhők varázslatos látványt nyújtottak, csak győztem fotózni őket. A sofőr ragaszkodott hozzá, hogy készítsen rólam egy képet, mikor megálltunk. Legalább marad egy emlék az utolsó utazásról Rishikeshbe…
Rishikesh
Én voltam a leginkább meglepődve, hogy végül 11 előtt beértünk az ásram recepciójára. Ez ugyanis azt jelentette, hogy odaérek ebédre. Kellett is, mert bár természetesen rosszul voltam a kanyargós úton (aki követi a blogomat, tudja, hogy ezt már meg sem kell említenem). Bár indulás előtti nap a doki, Dr. Panda (igen, panda, még kinézetre is az 🙂 ) adott hányinger ellen valamit, amit be is szedtem, de csak az első néhány órában hatott, utána már az erre az alkalomra tartogatott utolsó zacskó ropim segített megakadályozni a katasztrófát.
Amikor a recepcióra beléptem, alig hagyta el a számat a Hari OM, Szvámí Szadásivánanda már kérdezte is, kezében lobogtatva a jelentkezési lapomat: „Ma kellett megérkezned? Ideértél rendben?” Simán emlékezett rám, pedig fél éve voltam utoljára itt. De ennyivel nem hagyta abban. „Hogy van a karod? Meggyógyult?” Fantasztikus memóriája van. „Igen, Szvámídzsí, kb. 90%-os.” Ezen jót derült, majd pár perc alatt be is regisztráltak. Akkor lepődtem meg, amikor közölték, hogy a Lakshmi Kutirban leszek elszállásolva. Furán néztem. Teljesen arra számítottam, hogy Auditorium, mert a külföldieket oda szokták tenni. De Szvámí Advaitánanda utasítására máshova raktak, mondván, hogy hosszú időre maradok (15 nap, ami valóban hosszú, főként, hogy 14 napot engedélyeznek csak mindenkinek).
Hát, a Lakshmi Kutirról tudnék mesélni, de legyen annyi elég, nem európai körülmények uralkodnak benne. De nekem édes mindegy volt. Csak arra fókuszáltam, hogy végre Rishikeshben vagyok, azon a helyen, ahol Szvámí Sivánanda és Szvámí Csidánanda élt, ott, ahol az általam ismert és megszokott napi programok vannak, ott, ahol a sprituális fejlődésem szárnyakra kap, ott, ahol igazán otthon érzem magam. És ott, ahol a közeli Sanskriti Caféban az ország legjobb cappuchinóját szürcsölhetem a Gangeszt bámulva.
Kazue is megérkezett
Valamikor délután Kazue felhívott, hogy megérkezett és a recepción van. Ő most érkezett Japánból, egy év után ismét Uttarkashiba indult, és most végre megengedték neki, hogy megszálljon pár napra a Sivánandásramban. Ez volt az egyetlen lehetőségünk találkozni, amikor eldöntöttem, hogy az utolsó két hetet Rishikeshben fogom tölteni. Nagyon örült nekem, hiszen kapcsolatban maradtunk egész évben, miután decemberben elbúcsúztunk egymástól. Annyira aranyos volt, hogy hozott nekem ajándékokat Japánból, többek között isteni finom kekszes csokit és egy igazi japán evőpálcikát, sőt, meg is tanította helyesen fogni 🙂
De nem csak Kazue volt Rishikeshben, hanem Krishna és Susmita is, valamint Sandeep is megérkezett pár nap után, sőt, az Uttarkashi ásram sofőrjei, Moti és Biju is egyszer-egyszer megjelentek. Hiába akar egyedül lenni az ember, sosem tud 🙂
