Már Indiában, az utolsó hetekben mindenki kíváncsiskodott, hogy mit érzek most, hogy haza kell jönnöm, elönt-e a boldogság, vagy sírok-e, mert ott kell hagyni a kolostort… De a „hogy érzed magad” kérdést még csak értelmezni sem tudtam. Nem éreztem ugyanis semmit.
Azt már megtanultam, hogy az életben feladatok vannak. Az érzelmek pedig csak addig hasznosak, míg az a feladat, hogy át kell érezni valamilyen szituációt. De ez nem az a szituáció volt. Az életem már nem arról szól, hogy átérezzek dolgokat. Egyetlen dolog volt bennem, a vízum lejár én pedig visszatérek Magyarországra. Igen. Magyarországra, és nem haza. És nem. Nem India az otthon.
Az úton hazafelé, amikor már a budapesti járaton ültem, volt némi időm elcsendesedni. Csak ültem, becsuktam a szememet és nem gondoltam semmire. Csend volt. Nem hallottam a külvilágot. Csend és béke volt a szívemben. Aztán eszembe jutottak Szvámí Átmánanda tanításai. Bárhonnan is jövök és bárhova is tartok – jelen esetben Indiából Magyarországra -, nincs ezzel semmi dolgom. Nem én irányítok. Az Univerzum elémrakja az utat, ha kell, vörös szőnyeggel, ha kell, üvegszilánkokkal borítva. Mindegy, mert menni kell előre, ez a természet törvénye. És ha ezt megérti az ember, és át is tudja élni, rájön, hogy nincs szükség hazára, nincs szükség érzésekre. Semmire nincs szükség, csupán elfogadásra.
Ferihegy, te csodás
Az elmélkedésem hamarosan félbeszakadt, ugyanis elkezdtük a landolást. Néztem a tájat és arra gondoltam, Ísvaríkám már itt lehet valahol Párvatíval és kezükben a névtáblámmal várakoznak a kijáratnál. No de hol a kijárat? Ez fogós kérdés volt. Nem számítottam rá, hogy ezen a kicsi reptéren képes leszek elveszni.
Az isztambuli reptérről már volt tapasztalatom, így tudtam, hogy legalább 30 perc kell arra, hogy elvergődjek a másik járat kapujáig. Így természetesen feszülten követtem figyelemmel a csatlakozási infókat az indiai járaton.
Budapesten azonban nem volt rohanás, ott viszont ki kellett jutni valahogy. És hát ez sem volt egy egyszerű feladat… Ahogy kiszálltunk, kerestem a táblákat, hogy merre kell kimenni a bőröndök felé. De bármi volt kiírva, abban az irányban kordonokkal el volt barikádozva az út. Hiába kérdezgettem ott dolgozó embereket, mindenki csak nézett, mint a lukinyúl. Végül csak sikerült betalálni az útlevélellenőrzés csarnokába, ahol kismillió külföldi próbált a szűk kordonok között az ablakokhoz jutni. Eszembe sem jutott odaállni. Az fix, hogy magyarként más a feladat. Igazam is lett, egy igen agresszív néni elkezdett ordibálni, hogy „Magyarok ne oda ááááááááljanaaaaaaak, menjenek máááááár a szééélééééééére!” Back to life, back to reality…
Kamerás fülkébe kellett beállnunk, és én már annyi mindenen túl voltam ma, hogy szarkasztikusan belevigyorogtam. De beengedtek. Aztán jött a csomagkiadó, ahova nem volt kiírva semmi. Aztán csak beindult az egyik szalag. 5 perc után, miután egyre durvább állapotú bőröndöket köpött ki a rendszer, megjelent a múmiám. Nagyon boldog voltam, ugyanis semmi baja nem lett. Kicsit kopott volt a sarkain a fólia, de alapvetően profin megvédte a 29 kilogrammnyi koszos ruhámat. Köszi, Márti, még egyszer 🙂
Fogtam, és mintha izompacsirta lennék, kikaptam a szalagról és már száguldottam is arra, amerre a nyíl mutatta… vagyis kicsit odébb, ahol nem volt lekordonzva.
Amikor kinyílt előttem a fotocellás ajtó, rájöttem, kint vagyok. Freedom! Körülnéztem és meg is lettek a lányok egy pillanat alatt. Örültem nekik. És a táblácskámnak is, ez volt egy rejtett vágyam, hogy valaki névtáblával fogadjon a reptéren, és Párvatí bevállalta azzal a kijelentéssel, hogy „ezért ne kelljen már újra születned”. Persze meglepetésemre a becenevem nézett vissza rám egy kis virágoskerttel és egy macskatappancsal 😀
Ísvaríhoz lettem elszállásolva, ő már sok-sok héttel korábban készült erre az eseményre. Fáradt voltam, de talán csak a sok anomália miatt, így simán kibírtam, hogy még egy órácskát elcsacsogtunk a lányokkal.
Villámlátogatások
Sok meghívásnak kellett eleget tennem, ezért úgy döntöttem, nem utazom rögtön Komlóra, hanem még egy hetet Budapesten maradok. Le voltak szervezve a programjaim, és nagyon sűrű is volt. Ísvaríéknál kezdődött az egész egy jó kis erdei faöleléssel, majd egy pizzázással, mert annak idején, amikor szerveztem a hazajövetelemet, már akkor eldöntöttem, az egy hét alatt nem akarok mást enni, csak egy nagy pizzát, majd eztán csak és kizárólag vajas kenyeret és nyers zöldségeket. Minden vágyam teljesült.
Ísvaríék nagyon csendes, szép helyen laknak, mellettük egy kis erdő, ahová szinte minden nap kimentünk sétálni. Tinkát is simogathattam, bár az öreglány már nagyon idős, törékeny, de jó volt viszont látni őt is egy év után. Aztán megismerkedtünk egy szomszéddal, Lajossal, aki valójában egy macska, és a kertben található flóra karbantartására is adtam tippeket.
Aztán jöttek Párvatíék és egy isteni finom langalló, meg persze kertnézegetés és Lizasimogatás, aztán Naliní és séta a Pilisben (még komlótobozt is szedtem), és aztán elmaradhatatlan kedvenc programom, buli a csajokkal Zsókánál (volt kollégáim), és persze Rombolkasimogatás. Aztán vissza Ísvaríhoz. És nem álltam meg, következő napon Bettihez mentem masszázsra, kértem, hogy rakjon már helyre India után, aztán becsatlakoztak az októberi csoport tagjai is és tartottunk egy kellemes csapattalálkozót és jókat ettünk Betti isteni főztjéből.
Vissza a kiindulópontra
Aztán vége lett az egy hetes csillagtúrámnak és a hatalmas bőröndömet felkapva eloszkároztam Komlóra, ahol már anyu várt kitakarított lakással, teli hűtővel és egy macskával… Ugyanis meglepetésre Kökény, felső szomszédom, és személyi titkára, Timike is ott volt, helyi fogadóbizottságként.
Hogyan tovább?
Elég fáradt voltam, mire Komlóra értem. Csak annyi erőm volt, hogy lepakoljam a bőröndöt és leüljek. Szerencsére ezt a többiek is látták, így mindenki ment is a maga dolgára. Egyedül maradtam…
Leültem a matracomra és körülnéztem a szobában. Minden úgy volt, ahogy egy éve hagytam. A kiürített ruhásszekrény, a bedobozolt könyvek, a letakart jógamatracok és párnák… Egy éve úgy indultam útnak, hogy lesz ami lesz. Elengedtem mindent és az is rendben lett volna, ha már a lakás sincs, ahova vissza tudok jönni. De most itt volt minden, újra. Csak néztem ki a fejemből, aztán bevillant egy beszélgetésem Szvámí Advaitánandával Rishikeshben. Az egyik esti szatszang után szaladtam oda hozzá, hogy feltegyek egy kérdést neki. Nagyon szép választ adott, és most itt volt az ideje, hogy megfogadjam a tanácsát. „Negi (így hívott, mert ‘Nagy’ a vezetéknevem), sose felejtsd el az imát. Bármibe is kezdesz, előtte mindig mondj el egy imát. Ez lehet bármilyen mantra, nem számít, mert Brahmannak számtalan aspektusa van. Válassz egyet, ami tetszik. De sose felejtsd el elmondani, mielőtt belekezdesz valamibe. Ez nagyon fontos.”
Bármi is lesz velem, azt teszem, amit tennem kell. India után új életszakasz kezdődik számomra, de csak az Univerzum tudja, mi következik. De biztosan lesz valami. És mivel elkezdődik valami, itt az ideje, hogy elmondjam a választott imát. Kezdődhet, aminek kezdődnie kell…
आकाशात् पतितं तोयं यथागच्छति सागरम् ।
सर्वदव नमस्कारः केशवं प्रतिगच्छति ॥
ākāśāt patitaṃ toyaṃ yathāgacchati sāgaram I
sarvadava namaskāraḥ keśavaṃ pratigacchati II
