Azt talán nem kell mondanom, hogy mialatt Rishikeshben voltam, még nagyban tartott a monszun időszak – bár én ezt csak pár nappal érkezésem után tudtam meg véletlenül. Teljesen meg voltam ugyanis győződve róla, hogy szeptemberben már száraz lesz az idő – ezért sem hoztam magammal az esőkabátomat (amiben annak idején a Hóli ünnepét töltöttem a helyieket jól megnevettetve). Kazue-nak hagytam ott Uttarkashiban. Hiba volt.
Történt ugyanis, hogy egyik nap eléggé befelhősödött. Már délután felé járt az idő, de én szigorúan tartottam magam a napirendemhez, megvolt a délutáni könyvtár és egy kis pihenő és tisztálkodás után indultam volna a Guru Nivasba meditálni. Ekkor kezdett el cseperegni. Gondoltam – oké, a sálat a fejemre csavarom és minden meg van oldva. Csak pár cseppecske, majd eláll.
A Guru Nivasban azonban a nagy dörgésektől nem is tudtam meditálni. Mielőtt leszakadt az ég, átmenekültem a Gurudév Kutirba, ahol a Gangáratít tartják, és épphogy átértem, mintha felvágták volna a felhők hasát, kiszakadt az égi óceán, egyenesen Rishikeshre. Az áratít a fedett részen tartottuk meg, de hát sietni kellett tovább, vacsira oda kell érni a Dining Hall-ba, így szakad-nem szakad, elindultam. A Kutirból kilépve levettem a papucsom és mezítláb keltem át az úton a lépcsők felé, mert már bokáig ért a hömpölygő víz. Aztán visszavettem, nehogy valami izgalmasba belelépjek, de őszintén, mindegy volt akkor már. A vízszint emelkedett, alig bírtam a lépcsőkön felmenni. Már az első métereken bőrig áztam, egyetlen száraz rész maradt rajtam, a hasam, ahova a vászon(!)táskámat fogtam benne a telefonommal, s ráhajolva próbáltam menteni a menthetőt. Sikerült. De a vacsira úgy érkeztem meg, hogy a kapuban ki kellett mindenemből csavarni a vizet, hogy legalább ne tócsában üljek az étkező kövén. Kicsit mérséklődött az eső, mire végeztünk, így kissé magabiztosabban cuppogtam át a szobámba, hogy még a szatszang előtt átöltözzek valami szárazba.
A komplett ruhatár csere után már robogtam is a Samadhi Hall-ba, szinte alig késtem pár percet.
Nagyon nem izgatott fel ez a felhőszakadás és az elázás, nagyon élveztem az előadást és a Bhagavad Gítá chantinget is. Még mosoly is maradt az arcomon, ahogy visszasétáltam a sötétben a Lakshmi Kutirba. Gondoltam, fel sem kapcsolom a villanyt, gyorsan fogat mosok és bedobom a szunyát. Ki is bóklásztam a sötét fürdőszobába, elvégeztem a dolgaimat, de amikor a fogmosás után belehajoltam a kagylóba kiöblíteni a számat, észrevettem egy picike kis bogárformát a beszűrődő halvány fényben. Viszonylag jól látok sötétben, mintha macska lettem volna előző életemben, szóval még azt is kivettem, hogy ez a kis izéke hosszúkás alakú. Kíváncsi voltam, így felkapcsoltam a villanyt. Ez a látvány fogadott:
Nem mondom, meglepődtem, és csodálkoztam, hogy nem mart az arcomba, amikor konkrétan pár centire voltam tőle, mikor belehajoltam a kagylóba. Biztosan ő is meglepődött.
„Nem halsz bele”
Ezt Szvámí Jógaszvarúpánanda mondta másnap, amikor boldogan meséltem neki, hogy megvolt az első skorpióm. Először azt hitte, megcsipett, mert a jobb hüvelykujjam vastagon be volt kötve, de az csak a szokásos napi önszabotázsom volt a konyhán, karma jóga közben. Valamiért mindig eret sikerül vágnom zöldségnyeszetelés során…
„Nem halsz bele, de 24 órán keresztül elviselhetetlen fájdalmad lesz. Annyira fáj, hogy nem érdemes fájdalomcsillapítót bevenni rá. De következő naptól kezdve lassan elmúlik.” – mondta mosolyogva Szvámídzsí. Persze ezt előző éjjel nem tudtam. Így első felindulásomban gyorsan lefotóztam és elküldtem védőangyalomnak a képet azzal a kérdéssel: „Swamiji, is it dangerous? It is not even 2cm long.” A válasz rögtön meg is érkezett: „Yes.”
Hát, ezzel ki voltam segítve. Úgyhogy következett egy nagyjából 40 perces online kutatómunka. Bár a fajt nem sikerült beazonosítani, miközben rendszeresen csekkoltam, hogy még mindig a mosdókagylóban van-e (nem tudott szegény a sima felületen felmászni), érdekes infókat tudtam meg testvéreimről – hiszen én is skorpió vagyok, skorpió aszcendenssel. Szóval ez a kis mini maki nem egy agresszív típus. Szép békésen eléldegél, sőt, még félhet is, mert a gyíkok egyik fő tápláléka. Gyorsan körül is néztem, hol lehet a gekkóm, még hívogattam is: „Mi van? Nem csúszik a skorpió? Én egyem meg helyetted?”. Az is kiderült, hogy a vízben órákig is elúszkálnak, nem fulladnak meg. Ebből rájöttem, hogy került a csapba, valószínűleg a nagy esőzés bemosta a csövek közé és gondolta felkukucskál, akad-e valami elemózsia a Lakshmi Kutir 5-ben. De csak egy sovány magyar szádhakát talált a kis peches.
Azt is írták róla, hogy magányos típus, de azért a következő napokban – biztos ami biztos – seprűvel a kezemben közlekedtem a szobában. És kiderült, nem szereti a fényt, szóval a fürdőszoba lámpája ettől az éjszakától kezdve bizony folyamatosan égett nálam. Nagyon sok hasznos dolgot megtudtam google barátunktól, de végül a megoldás is meglett, ugyanis azt írták, nem egy gepárd sebességű állat. Így bátran nyúltam a lapát után és szép türelmesen megvártam, míg rájön arra, hogy ha rámászik, megmenekül. Kellett neki azért néhány perc, de végül az ablakon keresztül távozott, a gravitáció igénybevételével, a pihepuha aljnövényzetre érkezve a Kutir mögötti dombon.
Félelem nem volt bennem, de aznap az izgatottságtól nem sokat aludtam. Járt az agyam, miért nem működik a tápláléklánc. Van egy patkányom, egy óriás csótányom, egy gekkóm és most egy skorpióm, de egyik sem bántja a másikat. Ez biztosan Gurudév békerezgéseinek köszönhető, vagy a Bhajan Hall közelségének, ahonnan a Mahá Mantra száll szerteszét a nap minden órájában…
Másnap már sokkal barátságosabb időre ébredtem. Nem áztam bőrig, sőt, a nap is kikandikált, és a Gurudév Kutirból a szemközti hegyek mennyországnak tűntek, ahogy a ködfelhők körülölelték őket. Még több, mint egy hetem van hátra ezen a csoda helyen.
