Az elmúlt napok olyannyira eseménytelenül teltek, hogy elkezdtem azon tűnődni, ahogy a Gangesz-áradatot néztem az ablakomból, hogy mi az, amiről írhatnék. Ekkor eszembe ötlött Gangótri. Ugyanis ott tett látogatásomról még nem számoltam be.
A következő reggelen azonban döbbenetes hír fogadott.
Gangesz anya döntött
Szó szerint. A Gangótriban található ásram, ami régen a Divine Life Society épülete volt, ahol Jógirádzs fogadta az odaérkező csoportokat, ahol Szvámí Csidánanda heteket töltött nyaranta, aminek a kertjét Szvámí Prémánanda is segített megalkotni, az a kék épület, amely nemrég lett csodaszépen felújítva kívülről, megsemmisült.
A monszunidőszak alatt hulló extrém mennyiségű víz annyira megárasztotta a Gangeszt, hogy borítékolható volt, hogy a kertet elönti majd, de arra senki nem számított, hogy egy szép reggelen Jógirádzsnak – és mindenkinek, aki azon az oldalon a parton élt – a hegyre kell menekülnie.
Nálunk az ásramban mindenki látta a videókat, amelyet Jógirádzs osztott meg, illetve valaki a túloldalról azt is felvette, ahogy a kék színű Sharada Kutir a Gangeszba hullik. Fogalmunk sincs, Szvámídzsínak sikerült-e az értékes tárgyakat, murtikat, könyveket kimentenie, de legalább ő jól van.
Csidánanda kedvenc nyaralója
Ez a kicsiny ásram arról volt híres, hogy nyaranta, amikor nem bírta a rishikeshi hőséget, Szvámí Csidánanda a Himalájába, Uttarkashiba és Gangótriba utazott. Ekkor nagyon sokan látogatták meg, kértek tőle tanítást, áldást és szolgálták őt. Szvámí Csidánanda szeretett ezeken a helyeken időt tölteni. Egyszer még Szvámí Visnudévánanda is csatlakozott hozzá.
Látogatásunk Gangótriban
Október vége felé, amikor a csapat java már készült a hazaútra, ellátogattunk egy napra Gangótriba, még a bezárás előtt. Gangótri kifejezetten a zarándokok és turisták részére tavasztól őszig van nyitva, amíg még járhatóak az utak, nincs nagy hó és hideg. A templom és az árusok is mind nyitva vannak, igazi bazári hangulat fogadott bennünket is.
Először a templomhoz mentünk darshanra, ami abból áll, hogy odamehetünk az Istennő szoborhoz, majd körbejárhatjuk. Ezután pedig egy pap, vagyis pandit a Gangesz partján púdzsát végzett, kaptunk tilakot, áldást, és idegenvezetőnk, Nitin pedig elmesélte a gyönyörű falfestmény történetét nekünk. Ezt követően látogattuk meg Jógirádzst az ásramban.
Szvámídzsí egyébként egy megbízott „fenntartó”, kihelyezték őt, mivel helybéli, és megbízták az ásram fenntartásával. Ő pedig mindenkit nagyon szívélyesen fogad. Ahogy megérkeztünk, rögtön nekiállt főzni nekünk, addig pedig lehetőségünk volt meditálni bárhol kerítésen belül. A kék épület emeletén volt egy szoba, ahol az oltár volt elhelyezve, itt kezdtük az ismerkedést egymással, aztán felfedeztük az alsó részt is, itt volt található a konyha, egy kis üveggel védett előtér, kívül, az épület végében pedig megtaláltuk India legangolabb vécéjét. Az épülettől jobbra állt egy fa, köré egy ülőrész volt építve, onnan pedig már be is lehetett látni a barlangba, ami a szikla alján volt. Szvámí Csidánanda szeretett itt meditálni.
Míg a többiek a kiválasztott helyen meditáltak, én a kertben sétálgattam. Szvámídzsí rögtön le is csapott rám és egy botanikai idegenvezetést tartott. Az ásram kertjében hét különböző almafajta található, emellett számos csodaszép egynyári virágocska. Arról is mesélt, hogy jópár éve a Gangesz elmosta az egész kertet és Szvámí Prémánanda segítségével építették újra, a munkát pedig Szvámí Csidánanda rendelte el akkor a Divine Life Society elnökeként. Ezután a konyhát is megmutatta és elmesélte, télen mindig itt lakik. A konyha maga egy sziklába vájt lyuk volt, tehát a faszerkezetes ház ez elé és fölé épült a szikla tövébe, és a szikla természetes üregeit használták ki optimálisan. Kérdésemre, hogy hogy nem fagy meg itt télen, megmutatta, hogy van egy kályha, és a hozzátartozó kémény, amit felállít a tél kezdetekor, azzal fűt és csak ezt a kis vájatot fűti.
Az ebéd, amit főzött, isteni finom volt – szegény Thapiyal, sajnálom, de minden indiai ételt most már az ő főztjéhez mérek. Csak 2 óránk volt az ásramban, mert valami politikust vártak a templomhoz és emiatt útlezárásokra számítottunk, ezért gyorsan elbúcsúztunk tőle és visszamentünk az autókhoz. Természetesen az út kegyetlen kanyargós és nagy a szintemelkedés is, ami bár odafelé nem okozott gondot, de lefelé menet azért elég jól jött az ilyenkorra tartogatott ropi, természetes hányáscsillapítóm.
Minden elveszett
Sok szép történetet hallottam Gangótriról azóta is az év során. Jógirádzssal is tartjuk a kapcsolatot – hogy sokan mások is otthon a Sivánanda közösségben -, úgy volt, hogy tavasszal megyek metszeni az almafákat – ezt a kézsérülésem akadályozta meg – aztán úgy volt, hogy most augusztusban pedig az istenek kedvenc virágát, a Brahmakamalt szedjük fent a magas hegyoldalakban – hát most ez is meghiúsul. De ez a legkisebb bajom. A legnagyobb az, hogy az a hely, ahol Szvámí Csidánanda rezgéseiben fürödhetünk, ahol a csend az úr, ahol érezni az istenek közelségét, az a hely nincs többé. Elveszett.
Nagyon bízom benne, hogy Szvámídzsí kimenekítette az ereklyéket és egy nap ez a picike kis Sivánanda ásram újraépül, hogy tovább őrizze az emlékeket.
