Mialatt ezt a beszámolót írom, már 10 napja Uttarkashiban vagyok, és túl vagyok egy jó 6 napos lázas-torokgyulladásos izén, valamint egy hatalmas mennyiségű élményen. Megvolt az első rossz időnk is a Himalájában, a Navarátri ünnepe például bolygóállás szerinti megfelelő időben leszakadó esővel kezdődött. Ma van a második nap és már órák óta ázik a sátor, ahol a chanting zajlik. Mivel nem vagyok még teljesen rendben (tegnap este fogyott el az itteni kórházban kapott gyógyszer), inkább nem megyek ki mezítláb a 14-15 fokba, így van időm kicsit összefogni a gondolataimat Rishikeshről. Ez a történet következik most.
Az első nap
Ahogy előző alkalommal is már említettem, hosszú, több órás autókázás után érkeztünk meg első számú úticélunkhoz, a rishikeshi Sivánanda Ásramhoz. A magyarországi Sivánanda tradíció tagjai csoportosan már évek óta járnak ide, hogy egyenesen a Himalájából, gurunk, Szvámí Sivánanda lakhelyéről és nyughelyéről kaphassanak tanítást és áldást. Rishikesh eleve szent hely, számos tradíció megannyi ásramjával, a zarándokok legfontosabb úticélja. Mi is ilyen zarándokok módjára érkeztünk meg a hosszúra nyúlt repülés és az andalító autókázás után.
Nem tudtam korábban elképzelni magát az ásramot, de most már pontosabb képem van róla (csak ‘pontosabb’, nem pedig ‘pontos’, mert közel sem jártam be az egészet). A városból vezet ide út, rendkívül keskeny, a dombon felfelé (bocsánat, hogy ledombozom, mert ez még nem a Himalája, de otthon az ilyet már hegynek hívják). Hihetetlen forgalmas, autók, riksák, motorok, emberek és tehenek folyamatos dudaszó mellett mint a heringek közlekednek rajta fel-le. Az út két oldalán is találhatunk ásram épületeket, de felfelé haladva a bal oldalon terül el az ásram java, lefelé a folyó felőli oldalon pedig egymástól független épületek találhatóak, ahogyan a recepció is.
Először a recepción kellett beregisztrálnunk, egyesével, minden létező adattal, online és papír alapú adminisztrációval. Két nagyon kedves és barátságos ember navigált el bennünket az információrengetegben, míg végül megkaptuk a szobakulcsokat és mehettünk elfoglalni a szállást. A Sivánanda Auditorium adott otthont nekünk nem egész 5 napra.
Az épületről annyit tudok, hogy relatíve új, és elvileg örülni kellett annak, hogy ebben az épületben kaptunk szállást. Két szintes és mi a második emeleten voltunk. A szobák az ásramból kifelé egy fás részre néztek, ahonnan éjszaka lehetett látni Rishikesh fényeit. A fákon majmok balhéztak, főként akkor, mikor mi aludni akartunk. Nappal – mivel nagyon meleg volt – mindig elvonultak valami árnyékosabb részre. Ez az épület egyébként az ásram szélén van, és a kerítésen túl egyszer három fiatal pávát is megpillantottam, illetve szintén láttunk az épületnél egy furi madarat is, valami tukán jellegű volt, nagy csőrrel.
Az emeletünkön volt egy jógaterem, illetve egy víztisztító berendezés, ahonnan bármikor vehettünk vizet. Az étkezés és a tanítások és egyéb napi programok más épületekben voltak.
Miután kipakoltunk – már amennyire sikerült, neki is indultunk a partnak, mert megpróbáltunk már rögtön az első nap mindent beszerezni – pénzt váltani, vásárolni szükséges ruhákat, jógamatracot és egyebeket… nem sikerült. A Sanskriti nevű étterem-szálloda teraszán kötöttünk ki finomabbnál finomabb frissítőket nyalogatva, ami a megterhelő utazás után kellett is, ki voltunk száradva, éhesek voltunk és egyébként is, kellett egy óra egy helyben pihegés. Sajnos én már fejfájásomat tekintve végstádiumban voltam és „ha most nem indulok a szállásra vissza, annak hányás lesz a vége” kijelentéssel, Ísvarí kíséretében felvergődtem és magamba diktáltam rögtön két gyógyszert is. Bár azt hittem, egy napig még totálkáros leszek, de szerencsére a másnapot el tudtam indítani úgy, hogy minden létező programon részt vettem.
Napi programok
Meg voltak a kötelező napi programok adva, ehhez kaptunk egy napirendet.
4.00-4.30 között keltünk fel.
5.00-6.00 között a Samadhi Shrine-ban volt a reggeli mantrázás és meditáció, majd rögtön mentünk át a konyhára, ahol egy órát karma jógáztunk. Tudom, hogy mindenkit ez izgat a legjobban, de csalódást kell okoznom, nem vágtam le a kezem, nem kaszaboltam magam véresre, a lábamba se állt bele a kés, sőt, úgy tűnt, használható eredményt is tudtam felmutatni. A paradicsom „nyeszetelés” (ahogy Ísvarí hívja) profi módon megy már.
A karma jóga közben meglepetésemre a konyhafőnök (kenterbe verné a kereskedelmi tévék konyhafőnökeit) ellentmondást nem tűrő hangon szokta közölni, hogy „tea”, ilyenkor mindent el kell dobni (persze kést nem dobáltunk), és inni egy finom forró chai-t. Majd a karma jóga leteltével kaptunk egy kis reggelit és ezután mentünk csak vissza a szállásra, nagyjából fél 8 körül.
8.00 és 11.00 között volt idő ászanázásra vagy leszaladni a partra. Sajnos csak néhány napot maradtunk, és annak többségében a bazársoron próbáltunk meg minden fontos dolgot beszerezni, ami majd Uttarkashiban kellhet, így csak egy nap volt lehetőségem jógázni, egy másik délelőtt pedig Csidánanda házában meditálni. Ez utóbbi elmondhatatlan érzés volt, és nem is fogom megosztani, soha életemben ilyen hatalmas energiát nem tapasztaltam, mint ott, abban a házban, ahol ő élt.
Elméletileg 11.00-től volt ebéd két turnusban, de mi Szvámí Jógaszvarúpánanda ugyanekkor kezdődő tanításán vettünk részt a Szamádhi Shrine-ban, de engedélyt kaptunk 12.00-kor enni. Engedély pedig azért kellett, mert az ebédnek megvolt a saját szabályrendszere. Először is, az étkezőbe addig nem lehetett felmenni, amíg nem kongatták meg a kolompot. Nekem kicsit az jut eszembe róla, amikor az állatokat hajtják a vájúhoz enni. Szóval megszólal a kolomp, többnyire a konyhafőnök üti-veri az épület előtt, majd gyorsan és csendben kell bevonulni, helyet elfoglalni – külön a nők, külön a férfiak. Az ételosztás alatt a mahá mantra és a mahámritjundzsaja mantra között – nem mindig, csak ebédkor – a bhagavad gítá 15. versét is elszavalják. Amikor végeztünk, nem szabad felkelni, csak ha konyhafőnök kinyittatja az ajtókat és közli soronként, hogy lehet menni. Nem lehet tovább eszegetni, mert aztán jön a második turnus. És aztán aki 12-től érkezik, hogy mi is, annak már nem osztanak, oda kell menni az ételért és ott mernek a tálunkba. Az étel rendkívül finom volt, bár őszintén szólva képtelen voltam a szabdzsit megenni. De minden más isteni volt, ízes, csípős.
Ebéd után ismét szabad foglalkozás, amit szintén többnyire a parton töltöttünk. Egyrészt ott is vannak ásramhoz tartozó épületek, mint a panoptikum, vagy a Gurudev Kutir, másrészt ugye a vásárlást intéztük, mert Uttarkashiban nem sok lehetőségünk lesz bármit is beszerezni.
Egyik nap az egyik csapattag megmutatta a túloldalon a Tapaszja Kutirt. Sajnos abban a napszakban pont zárva volt, de kívülről is fantasztikus volt látni, hogy hol végzett meditációt Gurudév. Hajókáztunk is, bár hajónak nem mondanám a kis ladikot, meg kázásnak sem, mivel 1 perc alatt átért a túlpartra, de mindenképp egy élmény volt, amiben kétszer is részem lehetett.
Délután 4:30-5:30-ig sikerült a magyar csapatnak az utolsó két napra egy programot beszervezni, mégpedig Szvámí Advaitánandával, akivel ugyan azt beszéltük meg, hogy Sankarácsárja Bhadzsa Góvindamját dolgozzuk fel valamennyire, de az első nap inkább kérdezz-felelekre ment át a hangsúly, másnap pedig a Taittirija upanisad első három fejezetéből kaphattunk kis ízelítőt – bevallom, hogy ez utóbbi sokkal jobban tetszett, azt hiszem, bekapcsoltak rajtam valami gombot, de mindig ez van, ha a védánta szele meglibbent. Hiába, nincs mit tenni, javíthatatlanul védantin vagyok…
Még mielőtt Szvámí Advaitánanda tanításai megkezdődtek, ittartózkodásunk másnapján egy kötelességemnek tettem eleget. A karácsonyi elvonulás apropóján ugyanis tartom a kapcsolatot emailben az egyik Szvámíval, egy kanadai hölggyel, aki indulásom előtti utolsó levélváltásunk alkalmával azt kérte, hogy hívjam fel őt telefonon a recepción, ha Rishikeshben vagyok és akkor tud majd velem személyesen is találkozni. Végül az egész csoport szeretett volna, így megbeszéltük, hogy az Auditorium előtti lépcsőkön találkozunk vele és kapunk tőle is egy kis tanítást. Ezt sem fogom elmesélni, mert nekem ez egy nagy belső megtapasztalás volt, de annyit mondok, még egy ilyen lelkiismeretes, lelkes és tisztaszívű külföldi szerzetessel azóta sem találkoztam. Ő ugyanis kanadai, Szvámí Amritarúpánanda. És mivel elég sok levélváltásunk volt és nagy boldogság volt nekem személyesen látni őt, utolsó este még sikerült személyesen is beszélgetünk egy jó háromnegyed órát a saját szobájában. Leírhatatlan boldogság. Egy könyvvel is megajándékozott, ami azért is különösen érdekes, mert pont ezt a könyvet kezdtem el tanulmányozni 1-2 hónapja, de a könyv csak online volt meg, így lassan haladtam. Most pedig itt pihen az oltáramon. Mily ölyöm, mily bolydosság, hogy Matisz papát idézzem….
De vissza a programokhoz:
18.00-18.45-ig a Gangesz parton a Gurudév Kutirban vettünk részt kirtanon és áratín, utóbbi a Gangesz partján. Majd onnan vissza a dombon fel, a legalább 80 (de ki számolja) lépcsőfokon át az étkezőbe, mert evés szigorúan 7-től. És onnan aztán csisszre odaérni a Szamádhi Shrine-ba, ahol az esit szatszanga mindig hihetetlenül csodálatos.
21.30 után vissza a szállásra és alvás reggelig. Már ha a visítozó majmok hagynak…
Utolsó nap Rishikeshben
Sajnos nagyon kevés volt ez a pár nap, mivel a szükséges dolgok intézésével ment el szinte mindegyik. De aminek örülök, hogy Szvámí Amritával sikerült egy jó alaposat kettesben beszélgetnem, ami nélkül nem is tudtam volna onnan eljönni, ha lovakkal vontatnak se…
Az utolsó napunk nem is volt nap, 8.00-kor indultunk útnak Uttarkashiba. A csapat szerencsére megszavazta, hogy utolsó reggel még részt veszünk mindenen, aztán fél 8-tól már nekiálltunk a csomagokat összekészíteni és levinni a kisbuszhoz, ami már ott várakozott ránk, hogy indulhassunk a Himalájába.
