Előzmények
Idén tavasszal járt egy magyar csoport Indiában, az Uttarkashi szélén található Sivánanda Ásramban, ahol a vezető szerzetes, Szvámí Prémánanda Dzsí meginvitálta a csapatot egy hosszabb idejű elvonulásra, mert szerinte néhány hét kevés a fejlődéshez. Erre az invitálásra érkezett egy 6 fős, nagyon szuper kis társaság.
Én azonban teljesen más utakon indultam el effelé az utazás felé. Számomra már egy ideje érett, hogy eljöjjek, de valahogy az élet sosem úgy alakult. De szerencsére végül eljött az alkalom, hogy a gondolatok valósággá formálódjanak. És olyan egyedi lehetőséget kaptam, amellyel muszáj élni, egy egész évet fogok itt tölteni.
Amikor az utazásom már szervezés alatt állt, a magyar csoport vezetője megkeresett, hogy csatlakozna hozzám, majd 6 főre bővítette csapatát és így indultunk együtt el összesen 7-en.
Az indulás
Nem volt zökkenőmentes az indulás. Akadályoztató tényezők borzolták a kedélyeket, pedig épp elég volt egy évre előre lerendezni az otthoni dolgokat, hivatalos tennivalókat… A becsekkolás elsőre nem sikerült, majd a gép is két órás késéssel indult. De végül minden megfelelően alakult.
Budapestről Isztambulba repültünk, eredetileg délután 2-kor indult volna a gép, de csak negyed 4 körül tudunk a fedélzetre lépni. Kis gép volt, de gyors, nekem tökéletesen megfelelt. Volt étel, tojásmentes vegetáriánus – szerencsére sikerült a menüt előre kiválasztani, mert a többiek közül többeknek nem. A landolás annyira nem ragadott magával, kb. 1500 métertől lefelé iszonyatos fülfájásom volt, azt hittem, szétpattannak az erek az agyamban. Az meg főleg nem segített benne, hogy kiskorom óta egy szerencsételnül felszakadt dobhártya miatt folyton gond van a bal fülemmel.
Isztambulban elvileg a késés miatt rohannunk kellett volna, de ahogy kiszálltunk a gépből, a táblán megláttuk, hogy fél órát késik az indiai gép is. Így legyalogoltuk az isztambuli reptér teljes hosszát (remélem a lányok visszafelé lemérik, biztosan több, mint egy kilométer).
Ez már egy sokkal nagyobb gép volt, ha jól emlékszem, Boeing 777. Három oszlopban voltak ülések, 3-3 egymás mellett, a hely kicsit szűkebb volt, de nekem ez is tökéletesen megfelelt, még a lábaimat is fel tudtam húzni. A repülés 5,5 órás volt, de végül hamar eltelt – bár egy percet sem aludtam, így várható volt, hogy Indiába érkezésemet egy kiadós fejfájással nyitom. A leszállás itt is 1500 méter alatt volt nagyon fájdalmas, de ennyit fél lábon is kibírok, ha Indiáról van szó.
Hajnali 5 után érkeztünk meg. A vámosok rendkívül unott tekintettel méregettek minket. A csapatból rajtam kívül még egy lány beszél jól angolul, így a többieknek kicsit nehézkes volt megérteni, mit akar a bácsi az üvegkalitkában. De aztán megkaptuk a beléptetési pecsétet az útlevélbe.
Indiai autókázás
Ha valami nem esett jól, akkor az a Delhiből Rishikeshbe történő utazás. Mivel egy szemhúnyásnyit sem aludtam a repcsin, nem volt sok bizalmam hosszú órákat autókázni. Két kocsival mentünk, két indiai sofőrrel. Akkora szerencsém volt, hogy az autó sofőrje nálunk teljesen csendben volt, se rádió, se beszélgetés. Hátul a lányok tudtak pihizni, ahogy a visszapillantóból láttam, sőt, egy pár percre én is elbóbiskoltam. Egyszer álltunk meg út közben.
Ami izgalmas volt, az eleve Delhi. A sofőr azt mondta, rosszul ejtem, ez ugyanis „Dilli”, hozzátette: „big Dilli”. 🙂 Nagyon sokára értünk ki, iszonyat nagy város. De láttunk érdekes épületeket. Ami viszont jobban izgatott – ha már kertész vagyok – azok a Delhit körülvevő cukornád ültetvények. Sosem láttam még, hogyan termesztik. Igazán izgalmas volt a hatalmas nádtömeget látni. Egyébként Rishikeshben több helyen is ott voltak levagdosva és egy kis kerekes kocsiban préselték, gyanítom, hogy a levét lehetett megvenni, bár nem mentem a közelébe.
Az autópálya… nos, rá kellett jöjjek, hogy a közeledés enyhén szólva furi. Először is, itt szinte minden autó fehér. Nem kérdeztem, miért, de azért majd kiderítem. A másik, hogy nem vezetnek gyorsan. Annak ellenére, hogy számunkra észveszejtő és káosz a vezetésük, nincs nagy sebesség és nagyon figyelnek egymásra. Fantaszikus. Továbbá az is kiderült, hogy a felezővonalnak semmi szerepe nincs. Nem a felfestést nézik, hanem egymást. Volt, hogy két sávban voltunk egymás mellett három autó és egy motor. És dudálnak. Nonstop. Itt a dudaszó viszont nem azt jelenti, mint nálunk. Itt kb. azt jelenti, hogy „jövök, adj elsőbbséget”. Aki dudál, annak van elsőbbsége. Ha egy másik mellé érsz, dudálsz, hogy „itt vagyok, ne húzd rám a kocsidat”. Nagyon gyorsan reagálnak. És még a legkeskenyebb utakon is ismán elférnek egymás mellett. Nem tudom, hogy csinálják, mondhatjuk, hogy profik. Még indulás előtt csináltattam nemzetközi jogsit, amivel itt is vezethetek, valahogy magaménak érzem ezt a stílust. Nem véletlenül mondta annak idején az oktatóm, mikor megkérdeztem: „Sanyi bá, milyen autót vegyek?” „Ralliautót, Diácska, ralliautót”.
Nem ragozom tovább, végül megérkeztünk Rishikeshbe, az ásramok városába, ahol rengeteg elvonulóhely és kolostor van. Mint megtudtuk az egyik tanítás alkalmával, ez a város már réges régen a zarándokok pihenőhelye volt, a környékbeli szent helyekre érkezőknek nyújtottak itt szállást és élelmet. A Gangesz szeli ketté, melynek vize most hihetetlen zavaros, ezt sajnos a monszun pusztításának köszönhetjük, hatalmas károkat okozott a hegyekben és rengeteg földet és törmeléket mosott bele.
Mire kiszálltunk, hogy a recepción beregisztráljuk magunkat, már elviselhetetlenül fájt a fejem és ez a nap során csak fokozódott. Délután 2 körül értünk oda, és az a napunk már csak azzal telt, hogy pótoljuk a vízveszteséget és kipihenjük az utazás fáradalmait. Én pedig, hogy túléljem a hányásig fokozódó fejfásomat…
