Eljött ismét a nagy nap, amikor meg kellett ejtenem a ki-be lépegetést, hogy a vízum követelményeknek eleget tegyek. Most már picit bátrabban indultam neki az útnak, de azért most is akadtak ismeretlen tényezők.
Fél kézzel
Egyáltalán nem esett jól, hogy a jobb kezem lesérült két héttel az utazás előtt (mázli, hogy balkezes vagyok), de végül sikerült ezt a hendikepet előnyömre fordítani. Először is, ennek köszönhetem (no meg Szvámí Amritarúpánandának), hogy Rishikeshben befogadtak az ásramban 2 napra, így megpihenhettem félúton, másodszor pedig a reptéren igazán segítőkészek voltak a security emberek és a sorbanállás is lerövidült (például az Indira Gandhin szó szerint kiszedtek a sorból és a priority ablakhoz vittek, így megspóroltam közel egy órás várakozást a check-in desknél.
Mielőtt felmerülne bárkiben a kérdés, nem, nem igényeltem wheelchair szolgáltatást, bár védőangyalom nyomatékosan közölte, hogy igenis ki kellene használnom, én mégsem éreztem úgy, hogy valóban szükségem van rá. Fél kézzel is minden simán ment.
Újra Rishikesh
El sem tudom mondani, mennyire boldog voltam, amikor megkaptam Szvámí Amritarúpánanda válaszát, hogy soron kívüli engedélyt kaptam az új General Secretary-től, Szvámí Advaitánandától. Csak egy kósza ötlet volt tőlem, hogy ráírtam Szvámídzsíre, de ő – amilyen aranyszívű – rögtön körberohanta a fél ásramot és konzíliumot hívott össze a recepció vezetőjével és a titkársággal. Hihetetlen, mit meg nem tesz, bár én csak annyit kérdeztem, szerinte van-e esélyem, ha írok egy kérelmet… 🙂
Megérkezésemkor már aznap este a konyhán jelentkeztem Szvámí Krisnabhaktánandánál, a konyhafőnöknél, hogy jönnék nyeszetelni reggel, de szó szerint kinevetett. Azt mondta, pihenjek inkább ebben a két napban.
Amit mindenképp ismét meg akartam tenni, az a napi legalább két órás meditáció a Guru Nivas-ban, Szvámí Csidánanda egykori lakhelyén. És Szvámí Amritarúpánandával is szerettem volna minden nap találkozni. Ezeket mind sikerült kivitelezni.
Dominique és a titkos belső kör
Az első nap gyorsan meg is látogattam Szvámídzsít a szobájában, mert vittem neki innen Uttarkashiból nagyon finom édességeket és féltem, hogy megromlik – Rishikeshben ugyanis legalább 10 fokkal melegebb volt.
Nagyon jót beszélgettünk és szóba jött a Karácsonyi elvonulás egyik előadója, Dominique Cassidy, egy svájci pszichiáter hölgy, aki már évek óta tart előadást és mindig valami fantasztikus pszicho technikát tanít nekünk, amelyben összekapcsolja a nyugati elmetudományt és a jógát. Szvámídzsí világosított fel, hogy Dominique bizony Uttarkashiban volt pár hete egy elvonuláson.
Vacsora előtt jöttem el tőle, még volt kb. 15 perc a kolompig, gondoltam lepihenek a Dining Hall előtt… erre kit látok meg? Dominique ücsörög egyedül. Nem volt kérdés, rögtön letámadtam. Mint aki egy régi ismerőst üdvözöl. Szegény nem tudott hova tenni, mire közöltem, hogy én annyira oda meg vissza vagyok a karácsonyi elvonulásokon adott előadásaitól, hogy azt el sem tudom mondani.
Csak hogy érthető legyen ez a nagy Dominique-őrületem, annak idején, talán a 2020-as elvonuláson említette Szvámí Amritarúpánanda, amikor bemutatta őt, mint előadót, hogy Dominique szanszkritül tanult itt Indiában, méghozzá a lehető legautentikusabb módon. És én mindig valahogy az autentikus jógavonalat próbáltam megtalálni (a Sivánanda tradíció legkevésbé sem az). Ez az infó annyira megragadt, hogy most közöltem vele, muszáj beszélgetnünk, mert kíváncsi vagyok erre a szanszkrit tanulására. Felajánlotta, hogy másnap reggel a Szamádhi Shrine előtt találkozunk és válaszol minden kérdésemre. Nagyon boldog voltam.
Most nem írom le a beszélgetésünket, de nagyon izgalmas volt hallgatni, ahogy elmesélte az egészet. És még egy nagyon fontos felismerést is tettem saját magammal kapcsolatban, hála Dominique-nak. A lényeg, hogy aznap estére újra volt egy meghívásom Szvámí Amritához, azt mondta, hogy lesz egy online szatszang, ahol Dominique újra megtartja az elvonulás előadását, mert technikai okokból nem készült videófelvétel, csatlakozzak. Ott ültünk este hármasban, Szvámídzsí, Dominique és én, az online térben pedig Zen és más ismerős arcok a legutóbbi elvonulásról, nagyon szuper volt újra végighallgatni. És nem utolsó sorban, bekerülni ebbe a titkos kis belső körbe, ha csak egy alkalomra is.
Irány Nepál
Bár ennek a blogbejegyzésnek Nepál lenne a fő attrakciója, azt kell mondjam, ne várjatok túl sokat. Eseménytelen volt az egész – bár azoknak, akik terveznek oda utazni, tudok pár új infóval szolgálni.
Szóval, Rishikeshből fél kézzel indultam Delhibe, taxival, mert tömegközlekedéssel most ez esélytelennek tűnt. Hajnalban értem a reptérre, 5 óra körül, ami pont jó volt, mert csak 3 órát kellett várakoznom. Viszont a taxisofőr nem lett a kedvencem, amit jeleztem is Védőangyalomnak és közöltem, ha ő lesz a sofőr visszafelé is, én bizony be nem szállok mellé. Azon felül, hogy csurig nyomta az indiai csárdást úgy, hogy majd beszakadt a dobhártyám (pedig, gondoltam alszok a kocsiban…), másrészt kifizettette velem külön az autópályadíjat – nem volt hajlandó tovább menni, amíg nem adom oda neki (ezt el sem mondtam senkinek, mert nem akartam rosszat), majd még lehúzott 500 borravalóval a reptéren is. Az ész megáll. De sajnos azt kell mondjam, ez itt egyáltalán nem különlegesség.
Szóval Indira Gandhi, fél kéz, három órás várakozás. Hamar eltelt, és most már tudtam, mikor hova kell menni, úgyhogy nem aggódtam semennyire. A check-in desknél hatalmas sor volt, mire odaértem, de ahogy beálltam a sor végére, jött két security emberke és közölték, hogy menjek velük a priority deskhez. Respect. Mondjuk azért nem is törekedtem rá, hogy a bekötött kezemet elrejtsem, de hát ennyi csak jár már 🙂
Szintén óriási sor volt az átvizsgálásnál (előtte a vámos kalitkában pont az a fickó ült, aki decemberben is, de most nem volt kedve kérdezősködni, simán kipecsételt az országból). Amikor odaértem a röntgengéphez, közöltem a security emberekkel, hogy szükségem van segítségre, mert a motyómat egy kézzel nem nagyon tudom kezelni. Rendkívül kézségesek voltak, a végén még a táskámat is felsegítették a hátamra. És most jött a legjobb rész: a Starbucks. Már hetekkel előtte megfogadtam, hogy ha beledöglök is, de iszok egy jó kávékészítményt a repétéren. Annyira hiányzott, hogy el sem tudom mondani. A legnagyobb cappuchinót kértem és elszopogattam azalatt a két óra alatt, amit a beszállásig kellett eltöltenem.
A gép a szokásos, a menü viszont pazar volt, valószínű első osztályra szánt maradékokat kaptunk, mert a tortaszelettől kezdve minden fantasztikus volt. De a legmeghökkentőbb mégis a jobb oldali szomszédom volt.
Úgy foglaltam helyet, hogy a Himalája felől üljek, de csak középsőre sikerült. Amikor a kapunál várakoztunk, feltűnt egy furi fickó, citromsárga nadrágban (persze, hogy feltűnt). Többször ránéztem, gondolkodtam, ki lehet, honnan jöhet. De annyira nem izgatott a dolog, hiszen kezemben volt a világ legjobb cappucinója. 🙂
Amikor beszálltunk, már ott ülte az ablaknál egy feltételezhetően indiai srác. Udvarias volt és segítőkész, feltette a csomagomat rögtön, mikor meglátta, hogy egybalkezes vagyok. Már a beszállás vége következett, ekkor megjelent a sárga nacis ember és leült mellém. Hi, yes, sure, please, thank you. Kb. ennél többet nem is nagyon beszéltünk. Majd mindketten a telefonnal kezdtünk matatni, mert még volt idő a felszállásig. Gyorsan küldtem egy üzenetet unokatesómnak, Mártikának, ő az, aki mindig segít engem utazási infóval – hisz utazási irodája van. Ahogy felmondtam a hangüzit, hallom, hogy a sárga nacis is magyarul kezd el beszélni valakihez. Összenéztünk és csak annyit kérdeztem: magyar vagy? Totál paffok voltunk mindketten. Az univerzum erre a napra szánt poénja, hogy két magyar van összesen a gépen (feltételezhetően) és az a két magyar pont egymás mellé kerül. És nem a gép sorsolt, mert a helyet én választottam. Tök jót beszélgettünk szinte leszállásig. Kiderült, hogy már nem Magyarországon él, hanem Ízlandon, mesélte, milyen ott az élet, a táj.
Ez egy igazán különleges dolog volt és mindkettőnk napját feldobta (jól is jött, mert a Himalájából semmit nem láttunk, akkora felhő volt végig). Nagyon hálás vagyok az univerzumnak, hogy ezt így leszervezte, mert bár nem vagyok egy barátkozó típus, ez most mégis nagyon sokat segített az amúgy nyomott hangulatomon. Ismét csak ez a ‘legyünkmártúlezenahatárálépegetősdin’ érzés volt bennem.
Izgalom és unalom kéz a kézben
Leszálltunk, átvizsgáltak minket, majd elbúcsúztunk egymástól, sok sikert kívánva egymásnak. Én jobbra, ő balra.
Az első dolgom az volt, hogy pénzt váltottam. Na ekkor derült fény arra a különleges dologra, hogy Indiai rúpiáról nem lehet Nepáli rúpiát váltani. Az okot nem tudom, de a pénzváltós azt mondta, különleges állami engedély kell ahhoz, hogy válthassanak. Még jó, hogy volt nálam euró. Legutóbb Aparajita állta minden költségemet, most nem akartam őt terhelni, ráadásul egyedül kellett eltaxiznom hozzájuk, mert családi összejövetel volt náluk, és azt ugyebár ki kell fizetni valamiből.
Ha már pénzváltás, akkor SIM kártya vétel is legyen. Külföldieknek hihetetlen egyszerű, a legkisebb csomag 7 napra szól és csak az útlevélszám kell hozzá, meg alapadatok. Még be is aktiválták, szóval két perc alatt lett egy ideiglenes nepáli számom – és internetem.
Taxit találni nem volt nehéz, megbízható arcot annál inkább. Ezek a nepáliak nagyon furik számomra, egyszerűen nem tudtam, kit válasszak. Maradtam egy idősebb, vékonyka embernél, aki egy ezresért el is dobott a nívós Chhauni housing negyedbe.
Az unalom része az volt, hogy három napig esős idő volt, tehát ki sem tudtam mozdulni.
Az izgalmas része viszont többrétű. Először is, mikor megérkeztem, kiderült, hogy Aparajitáéknál elzárták a vizet és a tartályukban nincs elég, ezért úgy döntöttek, hogy a közeli Zen ásramban szállásolnak el, ami kényelmes és békés hely – persze az is az övék. Fantasztikus ételeket készítettek reggel, délben és este is. Annyira hiányzott a roppanósra párolt zöldség és most annyit ehettem, amennyi belém fért. Nagyon kedves volt az ásramban mindenki, kaptam egy nagyon szuper szobát és a legfontosabb, békén hagytak.
Ugyanakkor itt is ért izgalom, ugyanis másnap reggel adtak valami pesto szerű szószt a kajához, és mikor belenyaltam, már tudtam, hogy baj van, földimogyoró. Halálosan allergiás vagyok rá, csak úgy mondom…
Előzményként csak annyit, hogy előtte napokban egy újurvédikus doktortól Reiki kezelést kaptam naponta és azt mondta, hogy ez sokmindent helyreállít a szervezetemben. Nos, mikor a érzékeltem, hogy földimogyoró van a szószban, már késő volt, lecsúszott. Gondoltam, oké, kb. 10 perc és nekem annyi, de akkor már legalább élvezzem az utolsó reggelimet. Szép lassan elkezdtem tovább enni minden mindegy alapon. 10 perc után még semmit nem éreztem. Gondoltam, oké, végülis mindegy, hogy később, ha már lement az első halálos adag, megeszem a maradékot is, nem bántom meg a vendéglátóimat. Szépen megköszöntem, felmentem a szobámba, de még mindig semmi. Icipici nyelvdagadás se, pedig azzal szokott kezdődni. Azért bevettem az emergency készletemet, ami viszont kiüt pár órára. El is aludtam, és arra ébredtem, hogy Védőangyalom üzenete csipog. Kérdezte, mi újság. Elmeséltem neki, hát, csak a fejét fogta. Persze én is, én attól, hogy még élek (amikor visszaértem Uttarkashiba, elmeséltem a dokinak és ő csak mosolygott – „A Reiki csodákat képes tenni”).
Persze azért nem voltam kicsattanóan egészséges, elkezdett úgy fájni a fejem, hogy aztán a délutánt ismét végigaludtam. Meg a másnapot, hazaindulásom napját, amikor még az eső is szakadni kezdett. Úgy volt, hogy Aparajita átjön, de aztán felhívott, hogy lebetegedett, úgyhogy nem tudunk találkozni, majd júniusban.
Hát így telt el ez az izgalmas-unalmas három nap.
A visszaúton végre valahára lehetett látni a Himaláját, úgyhogy ha másról nem, erről tudok képet megosztani, de azért itt is imádkozni kellett az istenekhez, hogy a tejfel sűrűségű felhőket söpörjék kicsit arrébb, hogy legalább a hegycsúcsok látszódjanak. Pont így is lett.
