Három év online részvétel után az Univerzum úgy döntött, hogy megajándékoz azzal a lehetőséggel, hogy ha már Indiában vagyok, részt vehessek a Sivánanda Ásram éves karácsonyi elvonulásán. Amikor megérkeztem októberben és Ari csoportjával együtt pár napot Rishikeshben töltöttem, bár volt bennem mélyen egy vászana erre vonatkozóan, nem jött felszínre az a gondolat, hogy a karácsonyi elvonuláson részt veszek. Valamivel később, már Uttarkashiban fogalmazódott meg bennem, amikor védőangyalom megkérdezte, mi az, amit szeretnék látni, amíg Indiában vagyok.
Mivel sok idő akkor már nem volt az elvonulásig, gyorsan kellett intézkedni, a Karácsonyi elvonulás kapcsolattartóját, Swami Amritarupanandát megkerestem és gyorsan minden adminisztrációt elrendeztünk. Ami külön előny volt, hogy össze tudtam kötni a nepáli kiruccanásommal, és bár eléggé izgalmasnak és fárasztónak ígérkezett a december, valamiért mégis így volt az egész kerek.
Először Delhiben töltöttem pár napot Szváminível, majd elutaztam Nepálba a vízum miatt, és visszafelé egy rövid Delhi látogatás után indultam Rishikeshbe, ahol dec.23-jan.1-ig fürödhettem Gurudév rezgéseiben.
Utazás Delhiből állami busszal
Ahogy azt már a korábbi sztorik egyikében említettem, állami busszal utazni nem egyszerű. Először is, itt nincs olyan, hogy ‘volánmenetrend’. Odamész a buszpályaudvarra és vagy megy busz valahova, vagy nem. A másik verzió, hogy felhívsz egy ismerőst, aki ismer egy sofőrt és meg tudja kérdezni.
Szváminí egy pártfogoltja, Bajirangi segített kivinni a nagy bőröndöt a buszpályaudvarra, ami a Kashmiri Gate nevet viseli. Riksával mentünk a metróig, aztán a reggeli tömegnyomorban 7 megállót vergődtünk.
A buszpályaudvaron kész tortúra volt megtalálni a megfelelő irányba menő buszt. Aztán mégis meglett. Szegény srác kisebb volt, mint én, alig bírta felvonszolni a busz hátuljába a hatalmas bőröndöt, merthogy leghátul és legelől van csomagtárolásra elegendő hely, és persze a felszállás középen van… Miután a jegyszedővel egyeztette, hogy Rishikeshbe megyek, a markába nyomtam egy kis borravalót és elbúcsúztunk egymástól.
Csak mikor elindult a busz, akkor közölték, hogy amúgy csak Haridvárig megyünk, de több utas is Rishikeshbe készült, úgyhogy a jegyszedő segített nekünk az átszállásban.
Az út során egyszer álltunk meg, ami 6 óra durva fapados zötyögés során nemhogy nem elegendő, hanem még kevés is, szóval alig vártam, hogy vége legyen. Fizikailag is megviselt, mert a 20 kilós bőröndöt végig fogni kellett, mentálisan pedig az illatok és hangok kavalkádja, no meg a tömegnyomor csinált ki, de rendesen.
Haridvárban az átszállás nem volt egyszerű, ott már egyedül voltam kénytelen a bőrönddel egyensúlyozni. Ezek után amikor végre Rishikeshbe értünk, nem érdekelt már, hogy átver-e a riksás, csak arra vágytam, hogy érkezzek végre „haza”, Gurudév lábaihoz.
Újra az ásramban
Leírhatatlan élmény volt, mikor kiszálltam a riksából és a recepcióra mentem. Délután volt, 5 óra körül lehetett. A recepciósok egyből megismertek, hogy hogyan, nem tudom, hihetetlen memóriájuk van. Ismét az Audioriumban szállásoltak el, mint kiderült, az elvonulás szinte összes programja az épületben volt és természetesen minden résztvevő szálláshelye is. Mindenki ajtaján egy meglepi névtábla volt, kézzel készített, és a kilátásra sem volt gondom ismét. Mennyország.
Újra a konyhán
Természetesen a hosszúra nyúlt utazás miatt fejfájással érkeztem meg, így csak másnap mentem először étkezni. Egy kis papírt kellett leadni a konyha vezetőjének, Szvámí Krisnabhaktánandának, aki szintén rögtön megismert. „Aaaaa, Hungarian group, right? Where is the group?”
A Karácsonyi elvonulás szépsége, hogy nem kötelező a karma jóga, csak az elvonulás programjainak előkészítésében kell részt venni. Ezért nagyon boldogan azt gondoltam, hogy most végre két hétig nem kell zöldséget nyeszetelnem. Erre nem megismer a konyhaszvámí? Pafffffff… Ezek után nem tehettem meg, hogy ne menjek minden hajnalban 6-kor a mantrázás után a konyhára… Úgy látszik, ez valami karmikus dolog. Bár az utolsó napok egyikén a konyhaszvámí is belátta, hogy reménytelen eset vagyok, ugyanis úgy elvágtam az ujjam, hogy hárman alig bírtuk bekötni.
Egy izgalmas felfedezést is tettem a konyhán, ha már oda lettem „ítélve”. Minden hajnalban jött egy macska és úgy sétált be, mint aki hazajár. Kint is találkoztam vele az Auditorium előtt, ami egy igazi élmény volt, mert Indiában macskát látni viszonylag ritka dolog.
Kiderült, hogy Cila (nincs neve, de én azért adtam neki) a konyhán dolgozik. Ő a kamrában az egérmenedzser. Nem részletezem, el tudjátok képzelni. Reggel beengedik, elvégzi kötelességét, majd kivonul… vagy marad egy kicsit és minőségellenőrként vizsgálja a munkánkat. Tapasztalataim szerint viszonylag kritikus személyiség, de legalább nem szól bele.
Az elvonulás napirendje
A célom ezzel a 10 nappal főként az volt, hogy minél több időt tölthessek a szvámík társaságában, illetve a szabad percekre-órákra pedig a Guru Nivas látogatását céloztam meg.
A karácsonyi elvonulás programjai mellett az ásram általános menetrendjét is figyeltem. Reggel 5-kor kezdődött a hajnali egy órás meditáció és mantrázás, majd a konyhán 1 óra karma jóga. Reggelit követően rögtön rohantam a Visnuszahaszranáma chantingre, onnan pedig a Guru Nivas-ba. Reggelente 1 órát töltöttem ott és meditáltam, de aztán onnan rohanás vissza, délelőtt két Talk is volt, egy fél órás teaszünettel.
Ebéd délben volt, bár alapjáraton 11:00 és 11:30 az étkezés ideje, de a második Talk délig tartott így sokszor úgy rohantunk át, hogy nehogy lemaradjunk.
Ilyenkor a délutáni csendespihenő idején volt idő lezuhanyozni (mert melegvíz is csak ilyenkor volt, solar rendszer van és délben a legerősebb a napsütés), valamint ismét a Guru Nivasba menni meditálni. De az csak 15:30-kor nyit, így előtte néha beszaladtam a Szanszkritibe inni egy cappucino-t, vagy átmentem a túloldalra vásárolni.
Délután vacsora előtt volt még egy vezetett meditáció, mindig más tartotta, majd vacsi és rögtön az esti szatszanga. Kb. 10-re kerültem ágyba és másnap 4-kor keltem.
Sikerült találkozni Kazue-val is, a japán lánnyal, akivel Uttarkashiban voltam együtt, sőt, szobatársak is voltunk az utolsó 2-3 hétben. ő is hosszabb időt töltött Szvámí Prémánanda társaságában. Karácsony előtt jött el onnan és pár napot Rishikeshben töltött, így megbeszéltük, hogy találkozunk. Nagyon jó volt őt viszont látni, főleg, hogy utána ment még délre és onnan haza Japánba. Azóta is tartjuk a kapcsolatot.
Nagyon szeretett volna a karácsonyi ünnepi szatszangon jelen lenni, és végül valamilyen hihetetlen csoda folytán Swami Amritarupananda elintézte, hogy a szobámban alhasson. Újra szobatársak lettünk egy éjszaka erejéig. 🙂
Az elvonulás legnagyobb pillanatai
Ami kifejezetten kuriózum volt, az a dec. 25-i ebéd. Ugyanis ezen a napon együtt étkezhettünk az elvonuláson előadást tartó szerzetesekkel, többek között Swami Yogaswarupanandával, Swami Nirliptanandával, Swami Advaitánandával (bár ő nem tartott előadást), Swami Amritarupanandával és Gopijivel.
Az ő étkezőjük a közétkező felett van, egy hatalmas terem, és finomabbnál finomabb fogásokkal kényeztettek bennünket, édességgel, sőt, a végén a kijáratnál a három vezető szvámí ajándékot is osztogatott, kaptunk egy karácsonyi üdvözlőlapot és egy finom csokis kalácsot.
És majdnem elfelejtettem: nem kellett elmosogatni az edényeket 🙂
Nem fogom elmesélni, milyen előadások voltak, aki szeretné, a Divine Life Society youtube csatornáján megtekintheti, a legtöbb Talk fent van.
Csak azokat az emlékezetes pillanatokat írnám le, amelyek nagy hatással voltak rám.
Először is, a legnagyobb élményem az volt, hogy beszélhettem Swami Nirliptananda Ji-vel. Nagyon közel áll hozzám, főképp a stílusa, a logikai alapú előadásai, és bár hallottam és tapasztaltam is, hogy egyeseket képes csupán a beszédstílusával mélyalvásba segíteni, rám pont fordított hatással volt, minden egyes szavát ittam. Ráadásul többször is felkerestem a fogadóóráján, egyrészt mert üzenetet és ajándékot vittem neki Uttarkashiból, másrészt pedig mert voltak kérdéseim.
Egy másik őrületes élmény volt Swami Muktanandát élőben látni. Mikor megláttam, ült, de ülve is nagyobb volt nálam. Akkora hatalmas nagy ember, hogy el sem tudom mondani. Nyitva maradt a szám a csodálkozástól, és mikor Swami Amrita odajött hozzám, én csak vigyorogtam mint a tejbetök és mondogattam neki: „He is huuuuuuuuuuuuge, he is soooo huuuuuuuuuge” ő pedig csak mosolygott 🙂
Nagyon szerettem Muktananda Ji előadásaiban, hogy konkrétan lekezeli az Univerzumot. A feltett érdésemre is ilyen választ adott, holott számomra véresen komoly volt – és ő ezzel tisztában volt: „This is not your problem.” Szeretném én így kezelni a világot, ahogy ő. Csodálatra méltó az a mély nyugalom, ami benne van.
Szintén egy csodálatos dolog volt, hogy a Guru Nivas szvámíja is megismert. Bár csak pár napot töltöttünk a csoporttal októberben Rishikeshben, én minden nap több, mint egy órát meditáltam a Guru Nivasban és most, mikor az elvonulásra visszatértem, már mosolyogva köszöntött. Beszélgetni nem beszélgettünk, de októberben is és most is vittem neki egy szatyor praszádát, azzal, hogy „I am leaving, Swamiji” és ő mindig viszonozta és még nagyobb szatyornyival. Később megtudtam végre a nevét, Swami Sharanagatananda Ji.
És egy szomorú emlék. Egyik nap nem volt kedvem a délutáni előadásra bemenni, bizonyos okokból, és úgy döntöttem, hogy inkább helyette még több meditáció a Guru Nivasban és utána részt veszek legalább most egyszer a Gangáratín a Gurudév Kutirban. Furcsa volt ott ülni egyedül, főként, hogy nem vagyok egy nagy kírtanos, de az áratí nagyon kellett a lelkemnek. És végül kiderült, hogy a szívemnek is, mert sajnos az volt talán az utolsó alkalom, hogy láthattam Swami Hansanandát. Szegény azóta az elfekvőn van, lassan elhagyja az ereje és a teste. Nagyon hálás vagyok, hogy még utoljára hallhattam őt énekelni. Sőt, a karácsonyi szatszangon ő olvasta fel Jézus 108 nevét. Csodálatos szvámí.
Új barátok és boldog búcsú
Az elvonulás résztvevőinek többségével sikerült 1-2 mondatot váltanom – bár nem volt feltétlen szándékos, hisz nem beszélgetni mentem. De szeretném kiemelni Zent, aki Marcossal immár sokadik éve igazgatja az elvonulás zenei programját. Nagyon jó volt élőben hallani, látni őket és Zennel végül azóta is tartom a kapcsolatot.
Három résztvevő is eljött Uttarkashiba is, közülük egy német lánnyal is nagyon jóban lettem, aki még a harmóniumát is itthagyta nekem ideiglenesen, hogy ha akarok, gyakorolhatok rajta, amíg vissza nem jön érte.
De ha valaki megkérdezi, mi volt a legszebb dolog az egészben, meghökkentő dolgot válaszolnék: sikerült Védőangyalomnak egy olyan csokoládét vásárolni, ami nagyon ízlett neki. És hogy miért nagy élmény? Mert nála finnyásabb és kritikusabb embert nemigen ismerek a világon, és ez kifejezetten győzelem volt, hallani, látni, hogy elégedett. Én is tehettem érte valamit. Boldogság.
Nagyon nagy élményekkel zárult számomra ez az elvonulás, de már nagyon vártam, hogy visszamehessek Uttarkashiba, hiányzott Swami Premananda Ji és a helyiek, és persze a kialakult napi rutinom. De egyáltalán nem számítottam arra, ami ezután Uttarkashiban következett…
