Ahogy azt már említettem, sajnos a vízum úgynevezett Multiple Entry, azaz az egy év alatt többszöri belépésre jogosít, és ez hozza magával azt a szabályt, hogy egyhuzamban csak 90 napot tartózkodhatok az országban.
Szerencsére nem várják el, hogy minden negyedév után hazautazzak Magyarországra, a Delhiben tartózkodó konzul is megerősítette ebbéli gyanúmat, így az a megoldás maradt, hogy Nepálban élő vadonatúj barátomat néhány napra meglátogatom. És természetesen ha már ott vagyok, körül is nézek.
Utazás egyedül
Nagyon jól hangzik, hogy kiruccanok Nepálba, de őszintén szólva félelmetes volt már a gondolat is. Ugyanis életemben először kellett teljesen egyedül egy közel sem egyszerű reptéren eszméletlen sok ember között elboldogulni, és még a procedúrát sem ismertem, hogy mit is kell csinálnom, hogy egyáltalán a reptér bejáratától a repülő belsejébe jussak. Úgyhogy tulajdonképpen számomra ez az út nem szólt másról, minthogy legyen meg az a nyomorult pecsét az útlevelemben, és persze egyetlen mantrát ismételgettem: „legyen vége – legyen vége – legyen vége”.
Szváminítől sajnos már késő este el kellett jönnöm, mert Delhiben éjjel-hajnalban egyedülálló nő nem taxizgathat, a repcsi pedig reggel 7-kor indult, így nem volt választásom, a reptéren éjszakáztam.
De talán ez volt a legjobb megoldás, mert így arra is volt időm, hogy rájöjjek, egyáltalán mit is kell csinálni, és volt idő körülnézni is kicsit.
Az Indira Gandhi hatalmas reptér, de a legizgibb a bejutás volt. Egy órát álltam sorban a kapunál, mire beengedtek. Iszonyatos tömeg volt nagyjából éjfél körül, mintha a világ minden utazója itt tartott volna nagygyűlést…
Bent is tömeg volt, de ott már azért sokkal nagyobb a nyugalom, és felfedeztem egy – illetve kettő – elefántos szobrot is az egyik körültekintés alkalmával.
A repülőút
Kicsit féltem a repüléstől, ahhoz képest, amilyen gépekkel jöttünk, ez egy kis makettnek tűnt, de aztán mire elindultunk, rájöttem, hogy inkább csak a szituáció miatt szorongok, a komfortzóna elhagyás teljes sokként ért. De nagyon nem volt mit tenni, el kellett fogadni a helyzetet és megpróbálni élvezni. Na ez utóbbin azért segített a kaja.
Nem is reméltem, de ahogy felszálltunk, rögtön osztották is a kaját. Fogalmam sincs, mi volt a vega főétel, még mindig nem vagyok tisztában az indiai ételnevekkel – bár az Aksardham étkezdéjében kaptam okítást Szváminítől, Ritutól és Divyától, de úgy látszik, ha otthon sem tudtam főzni, itt sem fog megragadni semmi. De egész finom volt, elégedett voltam. Volt egy főétel, és emellé kaptunk egy croissant-t és egy kockavajat, egy mangós joghurtot és vizet.
Ami a kilátást illeti, elég felhős volt az idő, de pont azon az oldalon ültem, ahonnan látszott a Himalája. Csak éppen középen, így fényképezni nem volt lehetőségem. Gondoltam, hogy majd visszafelé megpróbálom.
Kathmandu
Sosem gondoltam volna, hogy Nepál fővárosában, ami a kristálytiszta Himalája egy fennsíkján található, őrületes szmog van. Még azt elfogadtam, hogy Delhiben nem nagyon láttuk a napot a szmogtól, de Kathmanduban pontosan ugyanez volt a helyzet. A helyik azt mondták, hogy a száraz téli évszakban sajnos mindig ez van.
Maga a vízumigénylés a reptéren megérne egy önálló beszámolót, de most csak annyit, hogy Nepált – Indiával ellentétben – nem érdekli, ki és miért utazik az országba. Egyetlen dolgot kérnek, fizessünk, és már bent is vagyunk.
Aparajita megkönnyítette a dolgomat és küldött értem egy autót, aztán később megértettem, miért. Nagyon nívós környéken kötöttem ki, és kiderült, hogy ő azért a felsőbb osztályhoz tartozik. A házuk harmadik szintjén, a vendégszobában lettem elszállásolva, és itt is töltöttem időm nagy részét. Ugyan csak 2 éjszakát töltöttem Nepálban, de azért egyik nap kimentünk a környékbeli Buddhista-hindu templomot megszemlélni. Majomtemplomnak is hívják. Nagyon szép volt a kilátás, láttam egy Buddhista iskolát is sok pici szerzetesnövendékkel, és persze sok-sok agresszív majmot.
Kathmandu egyébként önmagában nem feltétlenül mutatós város, amerre a kocsival elhaladtunk, rengeteg romos ház, apró poros boltocska volt, de szinte minden koszos és poros – mondjuk ez betudható a szmognak is. Azonban a repülőről felülről nézve igencsak impozáns és aki arra vetődik, feltétlenül járja be a várost, mert például rengeteg templom van mindenfelé. Egy tipp: a Pashupatinath templommal nem érdemes próbálkozni, csak hindukat és nepáliakat engednek be a kapun, bár kívülről megcsodálható, de ha magyar vagy és nem hasonlítasz rájuk kicsit sem, akkor esélytelen. A vendéglátóm mesélte, hogy ő beszélt valakivel, aki hallotta valakitől, aki látta, hogy egy kínainak sikerült átverni őket…
Az időjárás egyébként nagyon jó volt, persze éjjel hideg van, de sokkal enyhébb a tél, mint Európában, állítólag 0 fok alá nem nagyon megy a hőmérséklet. Csak ez a szmog ne lenne…
Indulás vissza Indiába
Hamar eltelt a három nap, szerencsémre Cooper, Aparajita kutyája segített mentálisan átvészelni. De jött aztán a következő félelmem: vajon tényleg visszaengednek-e, minden rendben lesz-e, merthogy minden a bevándorlási hivatal aktuális emberétől függ, aki a pecsétet beüti az útlevélbe…
Szóval volt bennem némi para ismét, de már azért kicsit magabiztosabban mozogtam. A Tribhuvan reptér egyébként egy icipici kis vityilló az Indira Gandhihoz képest, de azért egy kisebb labirintust sikerült nekik összehozni ebben is. Ami kifejezetten furi volt, hogy senkit nem érdekelt, mi van a táskádban, konkrétan semmit nem kellett kipakolni a mobilon kívül, de azért a cipőt levetették mindenkivel. A repülőgéphez busz vitt ki bennünket, és ott ért egy újabb meglepi, a nők és a férfiak külön sorba kellett álljanak. Volt egy feltételezhetően buddhista külföldi lány, egymás mellett álltunk a sorban, mikor kiderült, hogy nemenként elszeparálnak bennünket, összemosolyogtunk. Elfogadtuk.
De aztán jött a harmadik meglepi: mielőtt a gépbe léptünk, mindenkinek a kézipoggyászát átkutatták. Nem, nem fegyvert, vagy gyanús folyadékot kerestek, sem csempészárut, hanem – kapaszkodjatok – kókuszdiót!
Később nagyon piszkálta a csőrömet, és utánanéztem. A szárított és friss kókuszdió is nagy olajtartalommal bír, amit extém gyúlékonynak ítélnek meg a nepáliak. Nem tudom, nekem még sosem fordult meg a fejemben, hogy hobbiból kókuszreszeléket gyújtogatok, de most, hogy végiggondolom, ezek után eskü ki fogom próbálni. Persze nem a repülőgépen. Szabályokat tiszteletben tartjuk.
Egy negyedik és utolsó meglepi, beszálláskor figyeltem fel egy érdekes légitársaságra. Van egy ex-kollégám, Balázs a raktárból, megígértette velem, mielőtt Indiába utaztam, hogy ha lencsevégre kapok egy jetit, neki kell elsőként a fotót megküldenem. Nos, Balázs, ha jetit nem is, de Yeti Airlines-t sikerült találnom. Fotó nincs, de keresd meg a weboldalukat. 🙂
A visszafele út gyorsan eltelt, kaja hasonló, sajnos a Himalája a túloldalon volt (vagyis én voltam a túloldalon tulajdonképpen), de sebaj, kell még kétszer jönnöm, csak összejön már egy fotó valamikor.
Félelmem a beléptetésről alaptalannak bizonyult, az üvegkalitkában ülő rendkívül unott állapotban lévő, de kedves hivatalnok kérdés nélkül beengedett – bár az ujjlenyomatommal azért vacakoltunk pár percet. Én pedig fogtam magam és nekiindultam a városnak, vissza Szváminí otthonába.
Vissza Szváminíhez
Persze először metróznom kellett. Na hát ne tudjátok meg… Aki Budapesten a 4 metróvonalon el tud tévedni, az el se induljon Delhibe, mert szívrohamot fog kapni. Van vagy 16 vonal, egy vonalon is többfelé mennek szerelvények. Az egyes vonalakon saját jegyet kell használni, nem lehet csak úgy egy „kérek egy vonaljegyet”-tel elintézni.
Beálltam a jegypénztár sorába, és ekkortájt még csak egyetlen szót ismertem: hainji, ami kb. annyit tesz, hogy igenigen. Szerencsére az indiaiak fel vannak készülve a bugyuta külföldiekre is, így kézzel-lábbal elmutogatta a pénztáros, hogy melyik jegyet hol kell érvényesítenem.
Na persze ettől még nem tudtam, hogy merre kell egyáltalán elinduljak, így lelkem legmélyebb bugyrából előhúztam egy minimális emberbarát mosolyt és odamentem egy szimpatikusnak kinéző fiatal lányhoz. Okos választásnak bizonyolt. Egy egyetemista lány volt és elmesélte, hogy ő is teljesen el volt veszve elsőre, de meg lehet tanulni. Bólogattam. Elmondott egy trükköt, hogy a padlón vannak színes lábnyomok, minden vonalnak van egy színe és azt átszállásoknál tudom követni. Pl. ha a sárga vonalról a pirosra kell átszállnom, kiszállok a szerelvényből, megkeresem a piros tappancsokat és lehajott fejjel megyek, mint a vakegér, a lábnyomokat követve.
Említett még egy trükköt. Delhiben minden metrószerelvényen van egy nőknek fenntartott kocsi, többnyire a legelső vagon. Ide férfiak nem tehetik be a lábukat. Azt mondta, ez nagyon biztonságos, ha tehetem, szálljak oda. Végre egy pozitív oldala is van a férfi-női megkülönböztetésnek.
A metrón egyébként kiírják angolul is az állomásokat, sőt, be is mondják – csak értse az ember az indiai tájszólást – úgyhogy innen már garantált volt a siker. Hamarosan már Szváminínél ettem az újabb adag panir pizzámat.
Aznap délután még kimentünk kicsit, sétáltunk egy közeli parkban, aztán visszafelé megálltunk venni pár érdekes gyümölcsöt. Én kertészmérnök létemre csúfosan megszégyenültem. Egy furi gyümit lekrumpliztam, ami valójában a Chiku nevű… háááá…. valami. 🙂 Az árus és Szváminí tiszta szívből kinevetett.
Rendkívül jó kis út volt, de örültem, hogy vége. Másnap reggel indultam is tovább, mentem Rishikeshbe, a Sivánanda Ásram karácsonyi elvonulására. Fantasztikus élmény volt, majd arról is beszámolok.
