Január elsején délután érkeztem vissza Rishikeshből Uttarkashiba egy ausztrál és egy német vendég társaságában, akik szintén a Karácsonyi elvonulás résztvevői voltak. Alig vártam, hogy Szvámí Prémánanda elé járulhassak, hiszen üzenetet és ajándékot is kellett átadnom neki Szváminítől Delhiből. Szvámídzsí nagy szeretettel fogadott bennünket és boldog volt, hogy január elsején érkeztünk, az új évre meg is kaptuk a jókívánságait és áldásait. És nem utolsó sorban, letérdeltetett maga mellé, majd nevetve a számba nyomott egy csokoládét. Kicsit de jó volt újra gyereknek érezni magamat!
Hideg van
Decemberben Rishikeshben egész kellemes volt az idő. Nem mondom, hogy nem fáztam, de nem ilyen jó magyar nagykabátos telet kell elképzelni, hanem fújt egy kis hideg szél(vihar). Reggel és este két pulcsit vettem magamra, napközben meg csak egyet.
Azonban Uttarkashi időjárása teljesen más. Itt már a hegyek között vagyunk és amíg Rishikeshben a pulcsi elég volt, itt bizony nap közben is nagykabátban flangáltunk. Voltak kétségeim, mikor a hajnali chantingen a földön ültem, kapucnival a fejemen – még plussz egy jó vastag takaróba csavarva, de akkor még nem tudtam, hogy ez semmi ahhoz képest, mi jön február végén. Kicsit itt is el vannak tolódva az évszakok.
Mindenki azt mondta az ásram lakók közül, hogy télen nem lesz sok vendég, mert ilyen hidegben nem jön senki. Ehhez képest folyamatosan volt valaki, főleg európaiak adták egymásnak a kilincset. Sokáig viszont senki nem bírta a hideget.
Naivan azt gondoltam, hogy majd januárban lesz időm kicsit befelé fordulni, mert nem lesznek ünnepek. Tévedtem. Három fontos esemény is zajlott januárban, de erről majd mindjárt többet is mesélek.
Amikor visszajöttem az ásramba, nagy örömömre azzal fogadott védőangyalom, hogy nem kell többet hajnalban összekaszabolnom magam a konyhán, sem délután. Helyette kaptam jó sok számítógépes melót, és még Kazue kérésére reggel 7 és 8 között Szvámí Átmánandára is vigyáztam, aki ilyenkor tartja egy órás napi sétáját, azonban rendkívül gyenge és nem lehet már egyedül hagyni.
Emellett Szvámí Prémánanda kitalálta, hogy minden nap írjak esszét a Jógavászistha órák napi anyagából, ami kapásból 2,5 órás meló, összefoglalni, saját gondoltot hozzáfűzni, formába önteni, mindezt angolul, majd begépelni és elküldeni emailben…
Összességében elmondhatom, hogy a napi kb. 1,5 órás konyhai karma jógámat lecseréltem egy 4-5 órásra. Pont már csak levegőt venni nem maradt időm 🙂
Mártózás a Gangeszban
A január csendesnek ígérkezett… dehogyis… Rögtön egy furcsa szokással sikerült szembenéznem, ez pedig nem más, mint a Gangeszban fürdés. Ez egyelőre nem hangzik furinak. Azonban: januárban, amikor a nap irányt vált, az a szokás, hogy hajnalban (3-4 óra körül) a falubeliek levonulnak a Gangeszhez és megfürdenek benne. Ebben csak az a nehézség, hogy januárban a Gangesz éppencsak be nem fagy. Annyira hideg, hogy amikor belenyúltam a vízbe, fél órán belül duplájára dagadtak az ízületek a mutatóujjamban. Úgyhogy most is csak a kisujjam végét dugtam bele, csak hogy meglegyen ez is.
Ellenben velem, Szvámí Prémánanda lement a partra és simán beleállt a jéghideg vízbe 84 évesen. Hiába, puhány vagyok, ez itt sem fog változni.
Nemzeti ünnep
Alighogy túljutottunk ezen a jeges témán, egyik nap arra ébredtem, hogy nemzeti ünnep van. Őszintén szólva én már elengedtem, mikor mit ünnepelnek, mert mindig van valami. Ez most kifejezetten nemzeti nap volt, mert felvonták az indiai zászlót és elénekelték a himnuszt.
Persze nem sikerült a szobámban maradni, Szvámídzsí felküldte Csandramáját, hogy azonnal csatlakozzak, ne húzzam ki magam ez alól (se). Persze itt minden ünnepkor édességek vannak, most sem úsztuk meg. Lassan ki kell majd vennem a könyvtárból Gurudév diabéteszről írt könyvét…
Nem tartott a dolog sokáig, egy fél órás kis ünneplés volt délelőtt, így azért maradt időm kicsit a szobámba menekülni.
Ayodhya templomának felavatása
Ez volt talán a legszebb és legkülönlegesebb dolog januárban. Az időjárás is kegyes volt. Két napig ünnepeltünk. És hogy mit? A Rámájana eposzt és Rámát.
Ráma Vishnu hetedik avatára volt, aki Ayodhya városának palotájában élt. Ayodhya Nepál területén található és azt kell tudni, hogy Ráma templomát jópár éve kezdték el újra felépíteni, aminek a felszentelésére most januárban került sor, ekkor meg is nyitották a templomot a látogatók előtt. Ennek az alkalomnak a hetedhét országra szóló ünnepléséhez csatlakozott szinten minden ásram Indiában és együtt magasztalták a Rámájanát, amely tulajdonképpen Ráma életét mutatja be.
Egy púdzsával indítottuk az ünnepet, majd 24 órán át énekeltük a Rámájanát. Másnap reggel lett vége, addigra a helyiek feldíszítettek egy kibelezett autót (konkrétan csak a kaszni, a négy kerék és a kormánykerék volt benne), úgy nézett ki, mint egy szekér, amelyen Ráma utazik. Ezt a szekeret húztuk-vontuk végig Ganeshpurban. Elmentünk a helyi általános iskoláig, ahol egy szép ünnepet rendeztek, majd vissza az ásramba és természetesen nem maradhatott el a ‘bhandara’, ami egy ünnepi lakoma, amin bárki részt vehet. Természetesen sok sok édesség is volt…
Este pedig ismét kirakták fénnyel a szvasztikát (mint a fény ünnepén), valamint Ráma nevét a kertben. Ez a lámpásrengeteg mindig nagyon szép látvány a tetőről nézve.
Túra a hóhatáron
Még, hogy ne unatkozzak ebben a hónapban, szerveztünk egy programot. Védőangyalom egy nagyon jó barátja érkezett az ásramba, vele és Nitinnel egyik nap fogtuk magunkat és csatlakoztunk a mobile camp csapatához (a kórház doktora, asszisztensei és Mótidzsí, a sofőr hetente 2-3-szor közeli-távoli falvakba látogatnak és ellátják a betegeket). Olyan helyre mentek ugyanis, ahonnan egy nagyon híres túraútvonal vezet egy olyan magas hegy tetejére, ahonnan 360 fokos kilátás nyílik a Himalájára. Persze esélytelenek nyugalmával indultunk neki, nem voltak illúzióink, de azért gondoltuk, valameddig eljutunk.
Eljutottunk. Nagyjából tovább is, mint a fele út, de akkor már rég a havat tapostuk, és nem ám friss, ropogós havat, hanem fagyott, jeges, járhatatlan havat, ahol egyet lépsz előre és kettőt csúszol hátra. Feladtuk, győzött az időhiány és az éhség.
Visszafelé még egy közeli szoborparkot is meglátogattunk, ahol egy nagyon nagyon magas Siva szobor, és egy nagyon nagyon kövér Ganésa szobor is volt. Meg persze mindenkiről volt szobor, aki számít a hindu mitológiában.
Intenzív hónap volt, ennek pedig pontosan az ellenkezője lett a február, amiről csak egyetlen emlékem van: a hideg. Semmi nem okozott nagyobb örömöt, mint mikor egy kenyérpirító hatásfokú fűtőtesttel sikerült kb. 10 fokról 15-ra feltornászni a szobahőmérsékletet.
Úgyhogy reménykedve vártuk a tavaszt, ami igencsak későn és furcsán érkezett meg, nagyjából a Mahásivarátrira.
