Mindig csak találgattuk Szvámí Prémánanda és Szvámí Átmánanda életkorát, de csak annyi biztos, hogy 85 év körül vannak. A pontos évszámot senki nem ismeri.
Szvámí Átmánanda útlevelében sem a pontos dátum szerepel, mert abban az időben, amikor ő született, még nem volt születési anyakönyvi kivonat (vagy talán apakönyvi, itt Indiában ugyanis minden dokumentumon az apa nevét kérik). Szvámídzsí maga ismerte el, hogy ez nem a valós dátum.
Ellentétben vele, Szvámí Prémánanda születésnapja (az évszám nem, de a nap igen) nemhogy nyilvános, de talán ez az év legfontosabb eseménye is egyben itt a a Ganeshpur-i ásramban. A két napos ünnep alatt volt 24 órás mahámantra kírtan, guru páduka púdzsá, fellépések és dínom-dánom is.
24 órás mahámantra éneklés
Egy púdzsával kezdődött a kírtan a zöld épület első emeletén, ahol a Jógavászistha órák szoktak lenni. Papok vezényelték végig ezt a programot, de bárki a mikrofon elé ülhetett. De én egy pillanatra sem vettem részt ezen. Szinte az egész napomat Szvámí Átmánanda mellett töltöttem. Nem volt jól. Rendkívül zaklatott volt a zenebona miatt, hiszen pont a terem alatt van a szobája. Nem is a mahámantrával volt a problémája, hanem azzal, hogy miért kell mikrofonba énekelni, és a hangszóró miért pont az ablaka felett van. Nyugtattuk, hogy hamarosan vége lesz, de sokat nem ért. A stressztől leesett az oxigén szintje, szinte egész nap mérni kellett.
Amennyit hallottam a kírtanból, az annyi, hogy főként a papok énekeltek, aztán éjszaka elég sokan virrasztottak az ásramból, többek között Szvámí Prémánanda is. Szerencsére éjjel nem volt mikrofon, úgyhogy talán Szvámí Átmánanda is tudott valamicskét pihenni.
Guru páduká púdzsá
Minden olyan ünnepet, ami a szvámíkkal kapcsolatos, Gurudévnek ajánlják fel és elvégzik az egyik legszebb szertartást, a páduka púdzsát. Egy fapapucs jelképezi a gurut, és mint egy múrti, úgy kezelik: tejben megfürdetik, tiszta ruhával megtörlik, majd feldíszítik és virágot meg rizst ajánlanak fel neki, miközben mantráznak. Az ásram ceremóniamestere Szvámí Guruprijánanda volt, és mi, a vendégek és ásramlakók, részt vehettünk a tejben fürdetésben. A többit a szvámík végezték.
A púdzsá után a meghívott szerzetesek egy upanishadot énekeltek el és volt egy rövid kírtan is, amit Kutti Szvámí előéneklésével zártak. Ezután pedig következhetett a bhandárá. Én csak „bazi nagy indiai lagzi”-ként vagy „nagy zabálás”-ként emlegetem ezeket az étkezéseket. A szokásos napi ásram koszt után ugyanis ezek hatalmas lakomának tűnnek. Valójában annyi a különbség, hogy nem Thapiyal főz (ami valljuk be, időnként nem is baj) és vannak extra kaják a szokásos rizs-szabdzsi-dál kombón kívül.
Az előadások
Szinte az egész délutánomat Szvámídzsí mellett töltöttem. Úgy volt, hogy az esti bulit ki is hagyom, de aztán úgy éreztem, nem húzhatom ki magam minden ünnepi program alól, így végül Szvámí Gjánésvarí bevállalta helyettem a felvigyázást és felmehettem a tetőre, a buli színhelyére.
6-ra volt meghirdetve, de több, mint egy órát vártunk. Ez itt teljesen normális. A gyerekek szervezték az egész programot, úgy éreztem magam, mintha gyereknap lenne, és persze a legnagyobb gyerek Szvámí Prémánanda volt.
Főleg jógával ötvözött táncokat mutattak be a lányok, nagyon-nagyon ügyesek voltak, lenyűgöző volt a koreográfia. A konferanszié pedig Dr. Panda lánya volt, aki szintén tagja volt a tánccsoportnak, így szegény fel-le rohangászott, átöltözött, szervezkedett… le a kalappal, nagyon ügyes volt.
Természetesen nem én lennék, ha nyugodtan és mosolyogva végig tudnék ülni egy előadást, Vishal társaságában a hátsó sorban szórtuk a poénokat és szórakoztattuk magunkat.
Szvámídzsít a program kezdetén odaültették a pulpitusra egy asztal elé és felszolgáltak neki egy nagy kék tortát, elénekeltük a happy birthday-t indiai stílusban (esküszöm egyszer felveszem, annyira cuki), majd kapott mindenki egy szeletet a tortából. Vishal és én vagyunk szerintem a két legproblémásabb egyed az ásramban, neki egy csúnya autoimmun betegsége van, nekem meg mindenreis-allergiám, úgyhogy amint kezembe nyomta Nidhi az adagomat, már repültem is édesszájú védőangyalomhoz vele, aki közölte, ne egyem meg, mert tele van káros anyaggal, majd fogta és benyalta az egészet… mondom, hogy gyereknap…
A szülinapi ajándék
Itt nem különösebben fektetnek túl nagy hangsúlyt az ajándékozásra, hiszen egy szerény kis faluban vagyunk, ahol konkrétan mindenkit Svzámídzsí támogat anyagilag. Aki hoz valamit, többnyire édességgel és virágszirmokkal érkezik. Na én nem akartam ebbe a csoportba tartozni.
Vishallal elmentünk a piacra, és szegény kénytelen volt körbejárni velem az egész placcot, csak hogy találjunk valamit, de végül egy tábla minőségi csokit sikerült csak beszerezni. Nem voltam elégedett. De amikor elkezdtünk hazafelé ötletelni, bevillant egy gondolat. Kicsit nevetségesnek tűnt, és nem voltam biztos benne, hogy nagyon jól sül-e el, vagy nagyon rosszul. Még a születésnap esti buliján is bizonytalan voltam, mégis vettem a bátorságot és minden mindegy alapon lementem az irodában.
Egy tálcával érkeztem Szvámídzsí elé, azzal a tálcával, amiből az ételt fogyasztjuk, aminek négy rekesze van. Az elsőbe virágföldet, a másodikba Gangesz vizet, a harmadikba egy teamécsest, a negyedikbe pedig egy pávatoll darabkát tettem.
„Szvámídzsí, sokat gondolkodtam, milyen ajándékot hozzak, de nem tudom, mi az, amire szükséged van.”
„Mindenre szükségem van.” – mondta nevetve.
„Végül rájöttem, hogy bármit adok, minden az öt elemből áll: föld, víz, tűz, levegő, éter. Ezért úgy döntöttem, az öt elemet hozom el neked és te azt hozol létre belőlük a prána és az elme segítségével, amit csak szeretnél. Ez itt a föld, ez a Gangesz vize, a teamécses lángja a tűz, a levegőt nem látjuk, de ha a pávatoll mozog, akkor tudjuk, hogy itt van a levegő is. Az éternek pedig nincs rekesze, mert mindenütt ott van, nem felosztható.”
Szvámídzsí meglepődött, majd mosolyra fakadt, s ahogy tapogatta az elemeket, csak azt mondogatta nevetve: „Thank you, thank you, Mataji”.
De én még nem fejeztem be. „Szvámídzsí, az én országomban van egy szokás, akinek a születésnapja van, annak meghúzzuk a fülét”.
„De te most nem a te országodban vagy.” – jött azonnal a válasz.
„Így van, Szvámídzsí, ezért az az ajándékom, hogy nem húzom meg a füledet.”
Hangosan nevetett. Végül nagyon jól sült el az egész. Persze a csokit is odaadtam, kapjon valami hasznosat is :). Én pedig két banánnal és mosollyal a számon távoztam – és rögtön védőangyalomhoz szaladtam elújságolni a történteket. Jót nevetett ő is, majd azt mondta: „Most bebizonyítottad Szvámídzsínek, hogy tökéletes védánta tanítvány vagy.”
Ezzel, és egy finomságokkal tarkított különleges vacsorával zárult a szülinap. És gondolom már mondanom sem kell, édesség is volt bőven… Még mindig csodálkozom, hogy itt senki nem lesz cukorbeteg…
