A Rishikeshben töltött nem egész öt nap egyáltalán nem bizonyult elégnek és nehéz volt onnan mentálisan elszakadni, mert talán csak az utolsó teljes ott töltött napon kezdtem átvenni a spirituális rezgéseket. Ehhez nagyban hozzájárult Szvámí Advaitánanda órája, amin az egyik upanisadból kaptunk ízelítőt. És természetesen a Szvámí Amritárúpánandával törént privát beszélgetés után ugyan ki akarna másnap tovább utazni onnan….
Az utazás
Nem emlékszem, hogy a csoportban bárki is fényképezte volna a kisbuszt, ami az indulás reggelén várt bennünket az Auditorium előtt, így megmutatni nem tudom. De tisztára úgy érzeztem magam, mikor megláttam, mintha a 70-es években lennék, vagy egy Scooby Doo rajzfilm epizódban – csupán a kis hippi virágocskák hiányztak az öreg, lassú, de a hegyi úton igen is megbízható kis járgányról.
Telepakoltuk a járgányt a töménytelen mennyiségű bőröndjeinkkel, kicsekkoltunk a recepción és aztán nekivágtunk a nagyjából 1000 méteres szintemelkedésnek. Szinte végig csak felfelé haladtunk, egyre beljebb a Himalájában, vagyis ahogy valójában hívják, a Himálajában.
Maga a terep nagyon érdekes volt. Fantasztikus mélységek és magasságok vannak, az utak pedig néhol igazán izgalmasan kanyarognak a hegyoldalban, de mégsem ez volt a legdurvább élmény az úton, hanem a nyári pusztító monszun nyomai. Sok helyen ugyanis egyszerűen nem volt út. Leszakadt hegyoldalak, kővel borított utak, vízátfolyások nyomai… Voltak olyan részek, ahol bizony igen óvatosan és lassan lehetett csak haladni, mert ha nem, hát, nagyot estünk volna lefelé… Itt-ott már megkezdődött a helyreállítás, gépek dolgoztak, hordták el a köveket, volt, ahol már új utat is kezdtek kialakítani az elmosott helyett, de még mindig nagyon sok a kár. Emiatt volt az utunk közel 6 órás.
Egyszer megálltunk egy benzinkúton bizonyos folyó ügyeink intézése végett, hát, a táj lélegzetelállító. Kiállni a hegy szélére és csak nézni a végtelennek tűnő Himaláját, nem lehet betelni vele.
Az út végül nagyon jó hangulatban telt, bár elég kényelmetlen volt a többiek szerint az ülés, de én bevallom, nagyon élveztem. De a legjobb az volt, hogy sofőrünk nem tudott – vagy csak nem akart – angolul beszélni, így kénytelen voltam minden hindi tudásomat összekaparni, hogy megértessem vele, hogy még az ásramba érkezés előtt legyen kedves megállni egy boltnál, ahol gyümölcsöt vennénk. Uttarkashi meim ham phal khela aam, dhanyavaad. Ez nagyjából visszafordítva magyarra így hangzott: „Uttarkashiban mi gyümölcs banán, mangó, köszönjük.” Nagyon hálás vagyok neki, hogy nem röhögött ki.
Megérkezés az ásramba
Elég hirtelen történt a megérkezés, legalábbis számomra. Annyira élveztem ugyanis ezt a buszozást, hogy még elzötyögtem volna egy darabig, de aztán a piac után, ahol megálltunk gyümölcsöt venni, ki is értünk rögtön a városból és Gangótri felé haladunk, ugyanis abban az irányban, a Gangesz partján található ez a kis ásram, ahol a következő hónapokat fogom tölteni.
Az ásramnak egy külső kapuja is van – mivel nem nagyon fényképeztem, így ez még kimaradt, de majd alkalomadtán lövök arról is egy képet, mert nagyon szép. Közvetlenül a kolostor előtt viszont ez a csodaszép kapu fogadott minket. Az ásram neve: Swami Sivanand Seva Samiti Ashram.
Szvámí Jatidharmánanda Dzsí fogadott bennünket személyesen, aki az úton többször is beszélt a sofőrrel, hogy mikor érkezünk, meg velem is, hogy várjanak-e meg a kajával. Megvártak, és rögtön megetettek bennünket – kellett is, mert nem sokat ettünk út közben, csak azt a kis édességet, amit a risikési Sivánanda Ásram vezetője, Jógaszvarúpánanda ajándékozott nekünk az útra. Úgy hívtam, hogy hamuban sült pogácsa.
Szóval ettünk, és mire jóllaktunk, a csomagjaink már fent is voltak a harmadik emeleten. Három szobába osztottak el bennünket, a szobák mind háromágyasak.
Természetesen én rögtön körül is néztem lent, hogy milyen növények vannak. Az volt a furcsa, hogy senki nem bámult meg bennünket, de hát persze, hiszen hozzászoktak a sok külföldi zarándokhoz és vendéghez.
Ráadásul most nagy ünnephez készülődtek, így valójában nem is mi voltunk ott a legsápadtabb társaság.
Napi programok
Természetesen ebben az ásramban is van napirend, kötelező programokkal.
Általában 4 körül kelek hajnalban, semmi különbség nincs az otthonihoz képest. 4.15-kor elkezdenek lent OM-ozni, nagyjából 4.30-ig ágyban szoktam meditálni, de most majd azért kicsit változtatok a szádhanámon, lehet, hogy lemegyek már fél5-kor és ott meditálok a teremben.
5.00-kor kezdődik a reggeli mantrázás, Visnu ezer nevét és a Szaraszvatí upanisadot éneklik, nagyjából 6.15-6.30-ig.
Ezt követi rögtön a kötelezővé tett karma jóga, amivel nem igazán értek egyet. Én már nagyjából egy éve karma jógázom az ásramnak, de a csoportvezető kérésére a konyhába kell mennünk ételt előkészíteni, szóval most én duplán nyomom, amit hamarosan viszont abba is hagyok, ha a csoport nagy része elmegy. Ezt persze megbeszélem az itteniekkel, de már többször mondták, hogy hagyjam abba. Eleve az a koncepció sem tetszik, hogy „kötelező karma jóga”. Az ásram vezetője, Szvámí Prémánanda Dzsí nagyon kedvesen el is magyarázta nekünk első találkozásunkkor, hogy a karma jóga nem az, amit kiosztanak nekünk, hanem amit mi találunk meg. Nekünk kell meglátni, hol és hogyan tudunk segíteni. És mivel mindenki, aki ismer, tökéletesen tisztában van vele, hogy én a konyhában ön- és közveszélyes vagyok, ez egyérteműen NEM karma jóga, csak egy kínszenvedés és nemhogy segítek, hanem hátráltatok vele minden helyit.
Reggel a mantrázás után teázni is lehet, ezt a konyhai nyeszeteléssel össze szoktuk kötni. Volt az elején még egy nagyon aranyos, rendkívül jólszituált konyhafőnök, de ő sajnos most fél évre máshova utazott. De aki helyette a feladatokat osztja, egy Szvámí, ő is igazából jó fej. Nem a szokásos sáfrányszínű szerzetesi ruhában jár és nagy bozontos haja van. Inkább nézi az ember egy aszkétának, mint szerzetesnek. De mindenki szvámínak szólítja.
8 órakor van a reggeli. Na ha valami nem ízlik, akkor az ez. Többnyire szottyosra főzött gabonát kínálnak, belekeverve ez előző esti maradékokat, sokszor akár például a káposztát, amit külön imádok… dehogy imádok… 🙂 Szóval mostanság már nem reggelizek. Hozatni szoktunk gyümölcsöt, azokat eszegetem. Nem is kell ennél több.
A napi programok között a következő egy kőkemény védánta óra, majdnem 2 órán át a Jógavászisthát tanulmányozzuk 9:30-tól.
Aztán délben ebéd. Többnyire három fő fogás van: a dáhl, a szabdzsi és a kicsiri (utóbbi csak vacsira). Emellé adnak még csapátit (bár itt inkább csak rotinak csúfolják), rizst, savanyúságot. És lehet hozzá plusszban sót és csilit kérni – utóbbi kettő kell is, mert a szakács totál sótlanul főz, illetve ha nem ízlik, akkor jöhet egy jó kis csípős, ami kimarja annyira a számat, hogy nem kell érezni azt, amit nem akarok 🙂 Amúgy finom szokott minden lenni.
Ismét karma jóga következik délután, hamarosan ezt is szkippelem majd. 15.00 órától, és ez ismét teával egybekötve. Most, hogy már elég hűvös az éjszaka és néha csíp a nappali idő is, könyökkel kell küzdeni, hogy jusson elég chai, ami azért igen rendesen át tud melegíteni, csak sajnos keveset főznek belőle.
16.30-kor kezdődik a szatszanga, ami furi, mert Rishikeshben este volt, de itt lezavarják a vacsora előtt, hogy aztán az este szabad legyen. Nem olyan rossz szokás.
Vacsi pedig este 7-kor, kicsit kevesebb fogással, mint az ebéd, de szintén hasonló.
A csoporttal nekünk volt leszervezve beszélgetés Szvámí Prémával és Jatidzsível is, bár mostanában folyton valami ürüggyel elmarad, aminek személy szerint nem örülök. Minden percet ki kellene használnunk, hogy Gurudév Szvámí Sivánanda közvetlen tanítványával, Szvámí Prémánandával lehessünk. Ha a csoport java hazautazik, biztosan minden szabad másodpercemet a közelében fogom tölteni.
A közelgő ünnep
Túl vagyunk egy 9 napos ünnepen, ami nem más volt, mint a Navarátri, azaz Durgá kilenc aspektusát ünnepeltük 9 napon át. Legközelebb erről is majd beszámolok kicsit. Sajnos elég félholt állapotban indult számomra ez az ünnep, mert egy makacs torokgyulladás ágyhoz kötött napokra, de szerencsére aznapra, mikor az egész kezdődött, pont lement a lázam. De ez már egy következő történet.
