Pár nappal a szülinap után, egész pontosan június 15-én reggel indultam Delhibe. Szvámídzsí nővérével és annak családjával osztoztunk egy taxin. Előző reggel még lelkesen mondtam Szvámí Átmánandának, miután befejeztük a reggeli sétát, hogy még másnap is tudok jönni, itt leszek 6:45-kor, mert csak reggeli után indulunk. De amikor az indulás reggelén odaértem a szobájához, egy sereg ember fogadott, többek között a doktor. „Nem sétálunk többet.” Mondta nekem Szvámídzsí, amikor a lába elé kucorodtam. „Befejeztük.” Mindenki tudta, ez mit jelent, mert Szvámídzsí korábban nekem és Krisná Mátádzsínek is megmondta, nem hagyhat ki egyetlen napot sem, mert ha kihagyja a sétát, akkor vége az életének is. Pészmékerrel él már 9 éve, úgyhogy tudta, mit beszél. Bíztattam, hogy mire visszajövök, erőre kap és újra megpróbáljuk. Nem mondott semmit, de szinte láttam, ahogy végigfut a gondolat az agyán: „Dumb”. Sokszor nevezett minket ostobának, és saját magát is, ezt soha nem sértésnek szánta, hanem arra célzott, hogy nem vagyunk megvilágosodott bölcsek. Most is, mint mindig, igaza volt. Bolond vagyok, mert bár tudom, hogy hamarosan elmegy, nem vagyok hajlandó elfogadni.
Az út Delhibe
Egyhozamban még nem mentem Uttarkashiból Delhibe. Még decemberben is volt egy órám megpihenni Rishikeshben a buszpályaudvaron, de most csak egyszer álltunk meg enni Haridvarban. 15 órás út volt (ebből másfél óra várakozás Delhiben a vasútállomáson). Én még ilyen rosszul nem voltam soha. Ugyan csak egyszer ugrottam ki a kocsiból hányni, de ha nem kaptam volna valami isteni segítséget, konkrétan végighánytam volna a teljes utat. A gyógyszer sem segített. Dög meleg volt egész nap, szerencsére volt a kocsiban klíma, de például Delhiben 50 fok volt és másfél órát kellett várnom ebben a melegben, míg Szvámídzsí nővéréék vonata elndult. Alig bírtam a száraz forró levegőt belélegezni. Alig vártam, hogy bejussak a reptérre és aludhassak egyet valamelyik széken… Minden a szokásos volt egészen a megérkezésig, majd a Tribhuvanon megvettem a sim kártyát, váltottam pénzt, aztán másfél órát csücsültem feszült várakozásban – a vendéglátóm ugyanis nem vette fel a telefont. Már kezdtem ideges lenni, mire végre valahára sikerült felvenni velük a kapcsolatot. Taxiba szálltam – már baromi magabiztosan alkudozok a nepáli figurákkal – és egy jó háromnegyed óra alatt oda is értem a házhoz.
Kathmandu felfedezése
Azt hittem, Nepálban jobb idő lesz, de tévedtem. Stabil 34 fok árnyékban. A szobám pedig a ház emeletén volt, ami természetesen igencsak meleg volt. Természetesen legjobb nepáli barátom, Cooper rögtön megismert és jött is a szokásos simogatásért. Minden egyes nap adtam neki egy alapos hátmasszázst, és már a második napon felvont szemöldökkel nézett rám, mikor közöltem, ennyi volt mára. Egyik nap elvitték őt a kutya-spa-ba, úgy jött vissza, mint aki dupla adag nyugtatót vett be, teljesen relaxált állapotban mozdulatlanul feküdt egy napig. 🙂 Kis huncut.
Aparajitával, vendéglátómmal megterveztük az öt napomat, amiből ugyebár az első és ötödik magával a repkedéssel telik. Második napomon sajnos nem tudtak velem foglalkozni egyéb elfoglaltságok miatt, de úgy döntöttem, hogy a decemberben meglátogatott Majom-templomba elkirándulok egyedül. Harmadik nap a Durbar-térre mentünk ősi templomokat nézegetni valamint ajándékokat vásárolni, negyedik napon pedig – nos, elszóltam magam valamikor, hogy úgy hiányzik az európai koszt, egy jó olasz pizza… Szóval beterveztünk egy pizzázást 🙂
Swayambhunath stupa, avagy a Majomtemplom
Már decemberben is nagy hatással volt rám ez a templom, ami mindössze fél órányi lassú sétára volt szálláshelyemtől. Mivel volt nepáli mobilnetem, gugli segítségét kértem a navigálásban, mert azért valljuk be, Kathmandu külvárosi részén a kis keskeny utcákban igen könnyen el lehet tévedni, ráadásul mindenki és minden tök egyformának néz ki… Szóval szép lassan felértem a dombon lévő templomhoz, ahonnan pazar kilátás nyíl…na a városra, ha nem lenne szmog. Jelenleg párás szmog. De azért így is élveztem a látványt. A középen lévő sztúpa mellett mini hindu templomok is voltak, ezért is mondják, hogy a Swayambhunath buddhista és hindu is egyben. Most nem voltam időhöz kötve, így alaposan körbejártam. Felfedeztem olyan részeket, amelyek előző látogatásomkor valamiért nem keltették fel a figyelmem. Volt egy csodálatos vízesés, és egy lépcsősoron fel lehetett még magasabbra jutni egy kis udvarba, ahol imazászlók ezrei voltak kifeszítve. Végigjártam az árusokat is, védőangyalomnak vettem is egy miniatűr szobrocskát, a három majmosat, aki tudja, tudja. Egyébként a nepáliak nagyon barátságosak, még az árusok is. Szívélyesen fogadtak még akkor is, ha megmondtam, nem vásárolok. Ahol a szobrocskát vettem, az eladó végimagyarázta a szobrokat és a málákat, mi mit jelent, mitől különleges, miből készült.
Vegetáriánus/vegán kávézó
Hatalmas meglepetés ért már odafelé. Ahogy a Majomtemplom felé sétáltam, nagyjából félúton megláttam egy BIA CAFE feliratot. Már a térképen is ott volt. Visszafelé pont akkor kezdett el szemerkélni az eső, amikor odaértem elé, mintha a sors is úgy akarná, hogy bemenjek. Volt némi fejfájásom, amit többnyire kávéval szoktam orvosolni, így ahogy bementem, rögtön a pulthoz álltam és feltettem a nagy kérdést könyörgő szemekkel: „Do you have western style cappuchino?” Szinte meg is rökönyödtek, hogy miért kérdezek hülyeséget, hát persze, hogy van. És volt. Minden volt, kérem szépen. Olyan (vegán!!!) sütemény költemények feküdtem a pultban, hogy azt hittem, álmodom. A kávézó beltere pedig inkább emlékeztetett egy könyvesboltra vagy könyvtárra, mint egy kávézóra. Fabútorok, könyvespolcok… és ahogy körülnéztem, akkor láttam, szinte csak nyugati emberek ülnek bent. Mindenki angolul csacsogott a másikkal. Bennem pedig a csodálkozás köben csak annyi gondolat merült fel: hogy találták meg az emberek ezt a helyet, ami így el van dugva egy semmilyen kis szűk utca legkietlenebb részén? Valószínűleg ahogy én is. Aki Katmanduban jár, ki ne hagyja. Ja, és nem belváros, tök olcsó volt! Megáll az ész!
Durbar-tér
Lelkesen meséltem Aparajitának, hogy olvastam egy magyar blogbejegyzést, ahol azt írják, a Durbar-téren van egy fatemplom, melynek a falaira a Bhagavad Gita története van felfestve. Bár nagyon vágytam rá, hogy lássam ezt, kiderült, hogy hogy Katmanduban egészen pontosan három Durbar-tér van, és persze pont nem ott van, ahova mi készültünk. Így sajnos ez kimaradt. De nagyon tetszettek az ősrégi fa és kőtemplomok, sőt, volt egy mini templomka egy pípal fa törzsében is. Hindu templomok ezek, Nepálban ugyanis mindkét vallás, a hinduizmus és a buddhizmus is jelen van, sokszor pedig – ahogy a Majomtemplomnál is látszik – összefonódnak.
A tér mellett egy kis utcában titkos nagykeráras bevásárlást is csináltunk (csak a helyiek ismerik ezeket az olcsó boltokat), illetve a templomnézegetés után beültünk egy – sokkal drágább – kávézóba és ismét ittam egy jó cappuchinót. Kiderült, hogy Nepál híres a kávézóiról, ellentétben Indiával, akiknek általánosságban fogalmuk sincs, mi az a jó kávé. Mondom én, aki amúgy nem szereti a kávé ízét.
Az olasz étterem
Pizzázás volt kijelölve a negyedik napomra. Nem csalódtam. Sőt, inkább meglepődtem. Egy jó távoli helyre mentünk kocsival, csak mentünk és mentünk, aztán egyszer csak kidobott minket a sofőr egy poros utcában. Itt található Kathmandu legújabb – és talán legjobb – olasz étterme. Bár csak a kaját fotóztam le, az étterem is nagyon szép volt, és azt mondta Aparajita, hogy kövön sütött pizzát szolgálnak fel. Ettünk előételnek padlizsánkrémet (a keleti fűszerezés miatt talán annyira nem ízlett), egy zöldséges pizzát (ez viszont kifogástalan volt, vékonytésztás), illetve egy vegetáriánus pastát (vörös pestóval, nagyon nagyon fincsi volt). El sem tudom mondani, mennyire jól esett. És nem fájt a fejem, úgyhogy nem ittam kávét. 🙂
Futás haza Szvámí Átmánandához
Megvolt a nagy Nepál-túra, elbúcsúztam vendéglátóimtól és természetesen meginvitáltam őket Magyarországra, majd felpattantam a repcsire és Delhiben már várt sofőröm, Sudanshu, aki a taxi-vállalkozás tulajdonosa és személyesen vitt el Delhiből Uttarkashiba.
Egész éjjel utaztunk. Gondoltam, hogy most nem leszek rosszul, hiszen Delhiből Rishikeshbe sima az út, autópálya, és meg is pihentünk este Sudanshu házában, ahol evett-ivott a sofőr. Majd… elindultunk a szerpentinen felfelé a hegyen. Nem kellett 2 perc, jött a hányinger. Éjjel volt, hiába ültem az anyósülésen, az út folyton kanyargott. Szám szerint háromszor állítottam meg a kocsit, abból kétszer sikerült kidobni a taccsot. Ráadásul Uttarakahand államban – gondolom máshol is – lezárják a körzetek határait így többször is meg kellett állnunk és lobogtatni az igazolványunkat, hogy engedjenek tovább. Hajnali 4-re sikerült az ásramba érni.
Semmit nem aludtam. Csak lezuhanyoztam és vártam, hogy reggel mehessek Szvámídzsíhez.
