A Navarátri utolsó napjainak egyikén a Chandi Path chanting egyik szünetében épp a szobámban voltam, amikor megszólalt a hangosbemondó az ásramban. Csak hindiül beszéltek (volt még rajtam kívül 1-2 külföldi, gondoltam, nyugodtan bemondhatták volna angolul is). Annyit értettem, hogy le kell menni a kertbe, de hogy miért, azt nem. Aztán lent kiderült, hogy azt nem is mondták. És azért nem mondták be angolul, mert a kis panditunk, Ásu volt a mikrofonnál, aki nem beszél idegenül.
Sivánanda, aki nem Sivánanda
Mindenki hindiül motyogott, súgdolózott, és hiába volt vájt fülem, semmit nem értettem. Szerencsémre Vishal segítségemre sietett és elmesélte, mi történik: egy nagyon idős jógí érkezik az ásramba, aki hivatalosan is immár a világ legidősebb embere, és becses neve Sivánanda.
Rögtön tudtam, hogy kiről van szó. Egyszer még otthon találkoztam a nevével, gugli az egyik sivánandás keresésemnél kihozta az ő fotóit is. Néztem is nagyokat, hogy deháteznemGurudév. Nem, de ő is Sivánanda. És 128 éves, tehát a 19. században született!
Nem tudom, merre van az ásramja, de indiai körúton volt, úgy tippeltük, hogy valamilyen évfordulós alkalomból népszerűsítették a tradíciójukat és ellátogattak minden létező ásramba, ami az útjukba esett, így történt, hogy a mi kis falunkba (hehehe), Ganeshpurba is ellátogattak – illúziónk nem volt, biztosak voltunk benne, hogy a sarkon lévő Vivékánanda központban és a többi ásramban is megjelentek erre a rövid 20 perces kis darshanra.
A kötelező rituálék
Szerencsére a Navarátrin volt 13 papunk Ásuval együtt, úgyhogy megkapta a megfelelő fogadtatást. Díszkísérettel jött be a sátorig (mit jött, szinte futott, hihetetlen fittnek néz ki, én 44 évesen nem mozgok ilyen gondtalanul, mint ő). Végig Szvámí Prémánanda kísérte, majd a sártorban szegénykém a földre akart ülni, mire Prémánanda fogta, szinte felemelte és belerakta egy székbe. Aztán jött a lábmosás, tilak, virágfüzér, mindezt úgy, hogy ahány ember az ásramban volt (kb. 30-40) mind egymás taposták, hogy még közelebb mehessenek. Én a háttérben úgy döntöttem, hátradőlök és szemlélem, ahogy a nép hangyabolyként serénykedik a királynő körül.
Persze ez nem azt jelenti, hogy engem nem érdekelt a látogatása. Sőt. Azzal, hogy személyesen láthattam őt, hallhattam a hangját, nagyon nagy erőt és hitet adott. De ahogy az emberek hirtelen megváltoztak és mindenki arcán ragyogott a rajongás, na az nagyon érdekes volt és rögtön kaptam is az alkalmon, hogy megfigyeljem. Ez egy nagyon jó példája volt annak, hogy elmélkedjek azon, miszerint tulajdonképpen ebben az életben csak szerepeket játszunk és egyik szerepből váltunk a másikba.
Szvámí Prémánanda például átment gyerekbe. És aztán ki is számoltuk, hogy 40 év van közöttük, tényleg bőven a gyereke is lehetne. Rajongott, odavolt, tényleg, mint ahogy a gyermekek örülnek valakinek, akit nagyon szeretnek. Mondjuk Szvámídzsí mindenkit nagyon szeret, nem is csoda, hogy ez a neve.
Szóval Prémánanda átváltozott idős, bottal járó, sokat tapasztalt bölcsből kisgyermekbe és a gyermeki mosoly is végig ott ült az arcán. Nagy öröm volt látni. És a többiek is, még a legnagyobb mecénások is leborultak az idős Szvámí előtt. Mindenki odaverekedte magát egy jó fotó kedvéért, amit majd emlékbe eltehetnek, mert ez az esemény ritkaságszámba megy. Egy ilyen kis faluba nem mindennap jön ilyen nagy nevű ember.
A szvámí kísérő emberei közül volt egy, aki magához ragadta a mikrofont és bemutatatta röviden mesterét és küldetésüket. Nem sokat értettem, de azt igen, hogy a legtöbb kérdést azzal kapcsolatban kapja, hogy mi a hosszú élet titka. Szerintük a táplálkozás. Szvámídzsí állítólag csak dáhlt és talán gabonát eszik (megmondom őszintén, elfelejtettem, de összességében az a lényeg, hogy nagyon egyszerű kolostori ételen él). Gondolom azért az ember karmája is számít bőven.
Kaptunk szórólapot – amit könyvtárosként szépen felvittem és beraktam egy szekrénybe örök emlékként.
Sikerült pár képet azért lőni, meg van egy rövid videó is, de ez az új blog sablon nem támogatja a videók lejátszását, úgyhogy sorry, ebből kimaradtatok 🙂
